Az első teljesen átaludt éjszaka után ébredt fel Yamaguchi álmaiból, úgy tűnik Kei módszerei tényleg működnek.
Általában Yamaguchi minden éjszaka közepén felriadt valamilyen rémálom miatt, amiben sötét alakokat látott mozogni a szobájában, de ezen az éjszakán nem riadt fel. Végre rendesen aludhatott és most egy hónap után tényleg éhesnek érezte magát.
Még az ápoló is meglepődött azon, ahogy miest Yamaguchi elé rakta az ételt, az azonnal elkezdte magába tömni.
- A fenébe, Tsukishima Kei. Mit tettél velem? - motyogta magának miután megette a furcsa kórházi reggeliét.
Mivel ez volt az első éjszaka amikor nem voltak rémálmai, nem igazán tudta mit rajzolhatna. De visszaemlékezett arra amikor Kei megmondta neki, hogy rajzolja le, hogy mit érez, szóval gondolta most ez is megteszi majd. Elővett egy lapot, és egy ceruzát megragadva elkezdett alkotni.
Az eddig üres lapot hamarosan szürke csíkok lepték be, melyek egymáshoz csatlakozva egy ember alakját vették fel. Még Yamaguchi is tisztán látta, hogy kit rajzolt le gondolkodás nélkül, Kei volt az.
Miért pont Kei? Miért pont az ő módszerei működtek? Hogy volt képes ilyen könnyedén ledönteni Yamaguchi falait?
Rengeteg kérdés kavargott a fejében, nem tudta megérteni magát. Mindig biztos volt abban, hogy ő ismeri önmagát a legjobban, de most elkezdett kételkedni ebben.
Felállt az ágyából és az ablakához sétálva kinézett azon, megpróbálva emlékezni a legutóbbi alkalomra amikor kint járt. Yamaguchi már 4 éve tartózkodik ebben az elmegyógyintézetben, és legalább 3 éve volt kint legutóbb.
Nagyon instabil volt akkor, és amikor kiengedték mindenkit csak elijesztett maga körül. A gyilkos gondolatai állandóan azt sugalltatták vele, hogy mindenki hibás a családja haláláért.
Áh, hiányzott már neki a friss levegő, a fű a lábujjai között, a hideg esőcseppek a bőrén, és a nap melege.
Mégegyszer kinyitva a szemét észrevett egy alakot aki az épület felé sétált. Kei volt az. Érezte, hogy a szívverése felgyorsult, ami elég szokatlan volt számára.
Kei mellett olyan érzés volt lenni, mintha a családja mellett lenne, de nem teljesen. Nem tudta pontosan megfogalmazni, de valahogy... boldoggá tette.
Az ágyához visszasétálva lehuppant rá. Mostanában a napjai elég unalmasak voltak, de ha lenne egy TV-je vagy egy telefonja amivel elfoglalhatná magát, akkor talán a napjai is gyorsabban telnének.
Lecsukta a szemeit és nyugodtan hallgatta a körülötte zajló hangokat. A folyosókon most nem tartózkodtak sokan, ugyanis nem hallott valami sok lépést visszhangzani. Vagy lehet ez csak azért volt, mert az ő szobája a folyosó végén található.
Hirtelen halk lépéseket hallott meg a szobája felé haladni, az ajtó kinyillott és valaki belépett a szobába. Csak egy személy lehetett az.
- Yamaguchi? - kérdezte mire Yamaguchi kinyitotta a szemeit. Kicsit meglepte, hogy ennyire közelről látja a férfi arcát a magáéhoz, azok a szép kerek arany szemek olyan törődéssel teli tekintettel néztek rá. Ettől majdnem bekönnyezet. Tényleg törődik vele. - Felébresztettelek? - kérdezte miután helyet foglalt mellette.
- Nem, csak pihentem. Unalmas itt... - felelte, majd látta ahogy Kei leír valamit egy papírra. Nem könnyű orvosnak lenni, mi?
- Mond, hogy érzed magad ma? Bármi új? - kérdezte Kei az enyhén váratlan kérdést.
- Hmm... Nos, azthiszem, hogy mostanában elkezdtem egy kicsit kételkedni magamban. Mindig biztos voltam abban, hogy hogy érzem magam, de most... nem tudom... Miért vagyok ilyen, Tsukki? - Yamaguchi Kei felé fordult, aki halványan mosolygott vissza rá.
- Ez egy jó dolog, Yamaguchi. Ez azt jelenti, hogy gyógyulsz, lassan de biztosan - mondta majd ismét rámosolygott a fiúra.
- Oh, akkor azthiszem ez jó... - mondta Yamaguchi egy hangos sóhaj kíséretében. Gyógyulni, mi? Rég volt amikor legutóbb ezt mondták neki.
A szesszió legnagyobb részét a megszokott kérdésekre való válaszolgatás töltötte be, amire Yamaguchi őszinte válaszokat adott.
- Tsukki, hogyan tudom meghatározni, hogy mit érzek? Már egy ideje van benne valami amit nem igazán tudok megfejteni. - mondta Yamaguchi a szesszió végéhez érve.
- Hmm... Próbálj keresni egy ahhoz hasonló érzést, és nézd meg, hogy miben külömböznek, ebből már tudnod kell - mondta Kei majd becsukta a mappáit. - Na mostmár megyek. Majd holnap még találkozunk, Yamaguchi. - mondta neki Kei majd az ajtóhoz sétált, de Yamaguchi teste hirtelen önakaratán kívül nyúlt a férfi után és karjait annak dereka köré csavarta. Mintha arra kérte volna, hogy maradjon.
- Y-Yamaguchi... - hallotta Keit, de nem mozdult. Yamaguchi csak állt, az arca mélyen Kei mellkasába temetve.
Melegséget érzett.
Amikor realizálta, hogy mit tett, elengedte Keit majd hátrábblépett tőle.
- Bocsi... - mondta Yamaguchi. A szíve iszonyatosan hevesen vert.
- Nem baj, holnap visszajövök majd, ne aggódj. - mondta Kei, majd mielőtt kiment volna megborzolta Yamaguchi haját.
Yamaguchi azonnal bebújt a takarója alá. Szégyellte magát a saját cselekedetéért, ami új volt. Általában nem volt ilyen.
Keressen egy hasonló érzést, mi? Becsukta a szemét majd megpróbált visszaemlékezni arra amikor legutóbb így érzett.
Biztonságot, melegséget, és örömöt érezni egy bizonyos személy társaságában? Miféle érzés lehet ez?
Egy hirtelen kép ugrott be neki a hugáról. Boldog volt amikor vele töltötte az időt, egy otthonos, meleg atmoszférát árasztott magából. Igen, ez hasonlított.
De a szíve sosem vert ilyen gyorsan amikor mellette volt, a teste sosem viselkedett még magától így...
Úgy érezte, hogy Kei a családja, de közben nem teljesen. Ez nem a családi szeretethez hasonlítható érzés volt.
Yamaguchi érezte, hogy a szíve kihagy egy pillanatra amikor leakadt egy bizonyos szónál.
Szeretet.
- Nem, nem, nem... Én nem érezhetek szeretetet... Én nem érdemlem meg ezt az érzést... - mondta halkan.
DU LIEST GERADE
Bűnös || TsukkiYama || (fordítás)
Fanfiction!! A történet teljes mértékben hqheaven-höz tartozik, én csak lefordítottam!! Ő volt a megtestesült bűn, én pedig beleszerettem. Egy történet amiben Tsukishima beleszeret a tiltott személybe. TW!! említések a halálról, öngyilkosságról, önbántalmazá...
