Bűnös || TsukkiYama || (fordítás)

4. "Istentelen"

Kei lassan kinyitotta a szemeit, majd fejét az ablak felé fordítva látta, hogy még mindig sötét van kint.

A tekintete az órája felé vándorolt át.

Éjjel 3:16.

   - Jaj.. már megint... - mondta magának, miközebn nyújtózkodva kibújt az ágyából.

Kei mostanában nem aludt valami jól. Ez mind Yamaguchi érzelmi kitörése után kezdődött, talán úgy érezte, hogy valami köze lehet hozzá. Kei általában az éjszaka közepén kelt fel, egy ideig fentmaradt, majd ismét sikerült elaludnia.

Amellett, hogy fáradtan és mindenre érzékenyen kelt fel, nagyon hamar feltudott idegeskedni, ami nem igazán volt jó egy doktor számára.

Bement a konyhába és töltött magának egy jég hideg pohár vizet, majd leülve egy székre nagy sóhaj hagyta el a száját. Esetleg gyógyszert kéne szednie? Vagy akár segítséget kérnie másoktól?

A hideg vizet iszogatva kirázta őt a hideg.

Amikor végzett visszament a szobájába és visszabújt a takarói közé, de visszaaludni nem igazán tudott. Kei mindent megpróbált már! A nyugtató zenéktől kezdve, a szoba hőmérsékletének növelésén át mindent, annak érdekében, hogy képes legyen zökkenőmentesen aludni.

A reggel eljöttével Kei szemei még mindig tágra nyíltan bámulták a fehér plafont.

Mivel nem volt étvágya, egyszerűen csak felöltözött és elindult a munkába, ezen a reggelen az újságot sem olvasta el, valamint a munkatársainak sem köszönt amikor megérkezett.

Elvette Yamaguchi mappáját, majd a szobája felé vette az irányt.

   - Áh! Jó reggelt Tsu- azta, mi történt? - Yamaguchinak feltűnt Kei nem megszokott arckifejezése.

   - Oh remek, mostmár a saját páciensem kérdezi meg TŐLEM, hogy mi a bajom - mondta Kei szarkasztikusan.

   - Vegyél vissza magadból. Fáradtnak tűnsz. - mondta Yamaguchi miközben közelebb húzta magához a párnáját.

   - Csak kezdjük el a mai szessziót, oké? - kérdezte Kei miközben leült a székére. Keinek feltűnt egy változás Yamaguchi rajzaiban, vagyis pontosabban egy új alak. Kei legalábbb 120%-ig biztos volt benne, hogy ő volt az, mármint ki másnak lenne szőke haja és szemüvege?

Yamaguchin látszott, hogy kezd haladni, igaz, hogy ez nem volt olyan sok, de akkor is sokat számított Keinek. A válaszainak változásával lassan rájöhetett arra, hogy mit kell tegyen ahoz, hogy segítsen ezen a szegény fiún.

   - Oké! Ma jó hangulatomban vagyok! Szóval sokat fogok beszélni! - Yamaguchi kifejezetten vidámnak tűnt, ami eléggé szokatlan volt számára.

   - Szóval, Yamaguchi Tadashi, miért vagy itt? - kérdezte Kei.

   - Azért mert egy mentálisan instabil ember vagyok, aki ebben az állapotban akár bánthat is valakit. - felelte Yamaguchi.

   - Igen, ez egy jó válasz. - mondta, annak ellenére is, hogy valójában nem ezt akarta hallani. - Ki az a személy akivel törődtél legalább egy kicsit is? - Kei megnézte az ehez a kérdéshez adott eddigi válaszait, de semmi sem tűnt ki közülük.

   - Hmm.. Szerintem a hugom. Yamaguchi Kae. - mondta, majd végignézte miként Kei felemelte a fejét a papírjai közül.

   - Van egy hugod? - emelte meg az egyik szemöldökét.

   - Volt. Volt egy hugom. - javította ki Yamaguchi.

   - Oh elnézést. Milyen volt ő? - Kei félrerakva a papírjait elővett egy hangrögzítőt. A piros gombot megnyomva elkezdte a felvételt. Úgy érezte, hogy ma valamiről leránthatja a leplet.

   - Ő volt a legjobb kistestvér akit csak kívánhattam volna, az én imádnivaló kis hugocskám túl ártatlan volt ehez a világhoz. Bárcsak megismerhetted volna, mindig is furcsán tetszettek neki a magas szőke fiúk! - és most először Yamaguchi őszintén nevetett.

   - Szeretted őt? - kérdezte Kei. Látta hogy Yamaguchi szemei bekönnyeznek. De ezek a boldogság könnyei voltak.

   - Igen... Mindenkinél jobban... Fiatalabb volt nálam, de bármikor amikor a szüleink veszekedtek egymással, a karjaimközé bújt, hogy megvédjen engem, még vicceket is mesélt nekem. - Yamaguchi a szívére tette a kezét és nagyot sóhajtott.

   - Hogy halt meg? - Kei megpróbálta a szerencséjét.

   - Ezt passzolom. - mondta Yamaguchi. A szemeiben lévő érzelmek ismét eltűntek, majd letörölte a könnyeit. Egy levegővétellel vissza is tért a régi önmagához.

   - Akkor, mi a legkedvesebb emléked? Egy olyan amit mindörökké megörzöl majd? - kérdezte Kei.

   - Hmm... Szerintem az amikor anyukám hazahozta a kis Kaet a kórházból. Olyan apró és imádnivaló volt, az életem rögötn megváltozott amikor megláttam az arany színű szemeit... De elég legyen ebből.. Most én akarok kérdéseket feltenni. - Yamaguchi érzelmei a mondanivalója közepén megváltoztak.

Normál esetben Kei nem állt volna meg ennyi kérdésnél, de Yamaguchit túlerőltetni nem volt a legjobb döntés.

   - Szóval? Mi lenne az? - kérdezte Kei befejezve a felvételt, a hangrögzítőta zsebébe csúsztatva.

   - Miért vagy fáradt? - kérdezte Yamaguchi, majd az ágya jobb végébe húzódott, közelebb Keihez.

   - Mostanában nem alszok valami jól, de emiatt nem kell aggódni. - felelte neki Kei, de tudta hogy Yamaguchi számára nem volt kielégítő a válasza.

   - Mond Tsukki, mi a legkedvesebb emléked? - mondta egyenesen Kei szemeibe nézve, ami eléggé megrémísztette őt. Pont egyenesen a lelkébe bámult.

   - A legkedvesebb emlékem ? Van egy pár, például az a nap amikor leérettségiztem! Jól szórakoztam a barátaimmal, egész este ünnepeltünk. Vagy az amikor a bátyám hazajött a bentlakásos iskolájából.. - mondta Kei megpróbálva elkerülni azt az emléket amire nagyon nem akart visszaemlékezni. De Yamaguchi észrevette ezt.

   - Látom rajtad, hogy rejtegetsz valamit! Mi az? Ez valami olyan ami boldoggá tesz, de ugyanakkor fájdalmat is okoz? - Yamaguchi leszállt az ágyából és közelebb lépett Keihez. Leült elé majd a kezét megragadva jelezte neki, hogy megbízhat benne.

   - Azthiszem... - mondta Kei halkan, elkerülve a szemkontaktust.

   - Mond el - valamilyen okból kifolyólag Yamaguchi most elég meggyőzőnek hangzott.

   - Rendben... Az a nap volt az, amikor a barátnőm bejelentette, hogy gyermeket vár.