Bűnös || TsukkiYama || (fordítás)

5. "Törd össze"

   - Doktor, jól érzi magát? - kérdezte az egyik ápoló amikor Kei megérkezett a kórházba.

Enyhén bólintott egyet, majd elvette az orvosi köntösét.

   - Ne aggódjon miattam. Oh, és biztosítsa számomra, hogy eltudjam vinni magammal Kuroo Tetsurou papírjait, rendben? Analízist kell készítenem. - mondta Kei halkan.

Az arca sápadt volt, ami mégjobban kiemelte a szeme alatti karikákat. A pupillái tágak voltak, arról nem is beszélve, hogy a szemei vörösek.

Ezeket a szempontokat figyelembe véve, már egyértelmű volt, hogy sírt. És nem is igazán tudott aludni az este.

Yamaguchi mappáját felkapva indult el a szobája felé. Nehéz léptekkel sétált a folyosón, valami mindenképpen azt sugallta neki, hogy ne menjen be hozzá. Valami azt súgta neki, hogy bármi áron is el kell KERÜLNIE azt a szobát.

De ennek ellenére elkellett végeznie a munkáját.

Amikor kinyitotta az ajtót egy vigyorgó Yamaguchival találta szemben magát, aki az ágyán ülve a szobája egyik sarkát bámulta.

   - Üdv, Yamaguchi. - köszöntötte Kei a páciensét. Yamaguchi feléfordult, majd Kei láttán megnőtt a mosolya.

   - Tsukki~ nagyon fáradtnak tűnsz! Mi történt? - kérdezte.

   - Semmi olyan ami miatt aggódnod kéne. - mondta Kei miközben leült egy székre, de Yamaguchi az ágyából felpattanva kezdett el ismét felé lépkedni. Lehajtotta a fejét, majd jó alaposan megfigyelte az arcát.

   - Túl jól ismerem már ezt az arckifejezést, Tsukki. És még azt mondtad, hogy nem leszek képes megsérteni a mentális állapotodat! Mostanában nem tudtál aludni? Esetleg sírtál az este? Oh ne aggódj, ez ennél már csak rosszabb lesz. - mondta mosolyogva miközben elhátrált a fáradt szőkétől.

   - Áh,.. akkor úgy látszik igazad volt.. És mivel ha úgyis elérted amit akartál, mi lenne ha elmondanád, hogy miért vagy valójában itt? - Kei ismét megpróbálta a szerencséjét.

Yamaguchi leült az ágyára.

   - Rendben, már úgysincs értelme titkolni. Készen állsz arra, hogy meghallgasd az élettörténetemet? - kérdezte. Tekintete csalfa de ugyanakkor üres volt.

   - Örülnék neki. - bólintott Kei, majd megnyomta a rögzítője gombját.

   - Nos egy csendes kis városban nőttem fel az anyámmal, apámmal és a hugommal. A szüleim alkoholisták és drogfüggők voltak, emellett nem volt csoda, hogy az egész város utálta őket, ami abban is kimerült, hogy engem és a hugomat is piszkáltak emiatt az iskolában. Megpróbáltam megvédeni őt, de ennek ellenére is bezárták őt a mosdókba, vagy ellopták tőle a dolgait. Mindent neki adtam, hogy pótoljam azt amit elvettek tőle. Iskolai felszereléseket, ruhákat, ennivalót és játékokat is. Szegények voltunk, így nem tudtunk sok mindent megengedni magunknak. De talán ha az apám nem költött volna ezreket drogokra és cigarettára, akkor talán lehetett volna egy jobb életünk.. - kezdte Yamaguchi, és most először 4 év után, végre képes volt megnyílni. A szavak csak úgy ömlöttek a szájából.
   - Tudod az apám olykor meg is vert engem. Azt gondolta, hogy én vagyok minden baj okozója. De minden alkalommal amikor megvert, azt mondogattam magamnak, hogy majd minden jóra fordul, a dolgok megváltoznak majd és végre egy normális család lehetünk. Hogy tévedhettem ekkorát? Nem tudom, hogy miért történhetett, lehet hogy apám nem fizette ki valamelyik drog árát, de egy este... - egy pillanatra megállt majd nyelt egyet. A kezét a mellkasára tette és mély levegőt vett.
   - Egy este valaki betört a házunkba. Sikítást hallottam, a hugom volt az. Berohantam a nappaliba ahol a szüleim voltak és akkor a szemem elé tárult az a látvány ami megtört engem. Te hogy éreznél ha meglátnál egy teljesen idegen embert aki erőszakosan szúrkálja a szüleidet újra és újra, a padló pedig csupa vér? Az az ember felállt és a hugom felé vette az irányát, nem voltam elég gyors! Csak a fájdalommal teli sikolyait hallottam... És tettem valamit... Valami olyat ami azzá tett engem aki ma vagyok... - mondta Yamaguchi, majd egy mosoly kúszott az arcára. Kei szíve megállt egy pillanatra.
   - ... Beszaladtam a konyhába és felkaptam a legnagyobb kést amit ott találtam, beledöftem a torkába és végignéztem ahogy lassan megfullad a saját vérében. Megöltem, Tsukki. Mostmár érted, hogy miért vagyok ilyen? - Yamaguchi Kei felé fordult. A szemei könnyesek voltak. Kei halványan bólintott egyet.

   - Én.. Nem tudom mit mondjak.. - mondta Kei, meg sem mert moccanni.

   - Mond Tsukki, mi történt a barátnőddel? Mond el! Elmeséltem a történetemet, és most te elmondod a tiédet.. - Yamaguchi közelebb húzódott Keihez.

   - Gyereket várt, és én örültem neki. Mármint, miért ne örültem volna? Lassan egy apuka lehettem volna, megakartam kérni a kezét... De egy nap meghallottam amikor az egyik barátjával beszélt a városban... Azt mondta, hogy annyira örül neki, hogy képes volt átverni engem, meg hogy majd elveszi az összes pénzem és megszökik azzal a férfival aki ténylegesen a gyerek apja volt. Mérges voltam, nagyon mérges. Olyan érzés volt, mintha az életem darabokra hullott volna. Amikor aznap este hazaért elkezdtem vele kiabálni, túl sokat mondtam, túl kegyetlen dolgokat, ami valahogy megutáltatta vele saját magát. Talán bűntudat volt.... Nem tudom pontosan mi történt, elhagytam őt, a srác is elhagyta, mivel nem akarta a gyereket, és így végül a semmivel maradt. Szóval ő... eljött hozzám könyörögni, hogy adjak neki még egy esélyt, de megint rákiabáltam. Azt mondtam neki, hogy értéktelen... Nem kellett volna ezt tennem.. Túladagolta magát a kórházban. Megölte magát és a gyereket.. és ez az én hibám, az én lelkemen szárad. - Kei arcán könnyek folytak le, úgy érezte mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, elmondani valakinek a problémáidat tényleg tud segíteni.

   - Tsukki~ nem gondolod, hogy hasonlítunk? - kérdezte Yamaguchi.

Kei nem válaszolt neki, befejezte a szessziót és hazasietett. Annak ellenére, hogy megkönnyebbültebbnek érezte magát most, hogy valaki más is tudta, a bűntudat ismét átjárta őt. Berohant a fürdőjébe és olyan meleg vizet engedett amiet csak tudott. A fürdőszobát hamar ellepte a gőz. Kei levette a ruháit és beállt a már majdnem forrásponton lévő víz alá, amely szaporán folyt végig a testén, ezzel piros és ugyanakkor fájdalmas csíkokat hagyva maga után.

Öklét a falnak ütötte, miközben könnyek folytak ki a szemeiből.

   - AZ ÉN HIBÁM VOLT?! HOGY TEHETTEM EZT?! - ordította.

Számára betelt a pohár.