Sárkány Birodalom

3. Fejezet

Egy épület mögött osont. Oldaláról kidugta a fejét, hogy körbenézzen, miközben a romos fal szélén támasztotta magát. A Hold fénye alatt a falhoz simulva ért el a ház karmolásokkal teli ajtajához. Szembeállt az ajtóval, majd csuklyája alól lassan körbenézett. A tücskök ciripelése közepette néhány ház gyertyafényében úszó ablakából enyhe, fájdalmas sóhajok és nyögdécselések hangoztak, miközben a száraz szél gyengén reptette a kiterített rongyokat. A kihalt utcák most még kietlenebbek és zordabbak voltak, bár ez volt az egyetlen időszak, mikor a tájra egy kis nyugalom tért. A lányt most kirázta volna a hideg, ha nem kilenc éve látná mindennap ugyanezt.
Nagy, bokáig érő fekete kabátja alól egy formázott drótot húzott elő, amit nagy precizitással és hozzáértéssel elforgatott az ajtó kulcslyukában, amíg nem kattant egyet. Lassan betolta a halkan recsegő ajtót és beosont a helyiségbe. Felvette a földön porba esett kulcsot és gondosan visszahelyezte a zárba, majd behajtotta az ajtót, elé pedig egy ott talált deszkát támasztott. Hirtelen egy dörrenésre figyelt fel az emeletről, amire nekifeszült a lépcső melletti falhoz, készenállva a támadásra, vagy a hárításra. Hamar megnyugodott, mert a furcsa zajt nem követte több. A kötésből kibomlott haja a nyakára zúdult és, mint egy folyó, kiömlött a fekete csuklya alól. Visszatartott lélegzetét most újra elengedte, aztán nekidöntötte a tarkóját a falhoz, közben a plafonon lógó rozoga gyertyalámpát nézve mélyeket lélegzett.
A homokkőből készült lépcsőn halkan tudott osonni, a fordulónál a falhoz simulva figyelte a következő területet. Fellopózott a következő lépcsőtömegen és a szintre érve benyitott az első ajtón, amit jobbra talált. Egy átlagos mosdó lehetett fénykorában, a sok vérborította törlőkendőről pedig ne is beszéljünk. A következő szobához nem volt ajtó, csak pár deszka lábatlankodott a hűlt helyén. Besétált a képzeletbeli ajtón és a törött játékok és bábuk között elért a szoba közepére. Körülötte a kosztól beborított játékok hemperegtek az egykori gyerekszobában. A plüssök kitömése sötét felhőként borította néhol a padlót, amik mintha éppen vihart jeleztek volna. Végigsimította ujjait a barna hintaló sörényén, a végét elengedve pedig megbillent és játékba lendült. Szinte ott volt rajta a kacagó kisgyerek, amint a ló fel és le viszi őt, el az elvarázsolt kastélyhoz, a kerek erdőhöz, el a világ végére, ahol senki nem árthat.
A lány több levegőért kapkodva, kinyitott szájjal vett mélyeket és gyorsakat. Elöntötték az érzelmek és erős fájdalom hasított a szívébe. Nem is tudott már a falóra nézni, mikor a könnyek végigfolytak az arcán, magukkal kobozva a kosz nagyját, tisztább csíkot hagyva. A feje most az égnek meredt, mintha a kopott falon keresztül látná a csillagos eget. Olyan emlékek jutottak eszébe, amit minden reggel és minden este magába folyt és eltemet azzal az üzenettel: "Nyugodj békében!"
Visszahajlott a feje, mélyebbre is, mint kellene és előkapta oldaláról a gondosan elhelyezett tőrét és lángoló szemekkel ért el a szemben lévő utolsó ajtóhoz. Az be volt zárva, még szép. Újra előkapta egyszerű műszerét és pár pillanat múlva rémisztő lassusággal táródott ki előtte a hasadásokkal borított ajtó és kegyetlen tekintettel meredt rá a két ágybanfekvőre. Hosszú kabátja meglobbant az egyik kitört ablakból beáramló fuvallattól, haja az arca előtt repült. Lassan besétált a szobába és a kését a mélyen alvó nő és férfi fölé emelte. Karja remegett, miközben a kés egyre feljebb emelkedett a feje fölé. Csikorogtak összeszorított fogai és könnyei újra utat vájtak maguknak arcán az összeszorult és fájdalommal teli szemekből. Gondolatai már csak egy dologra koncentrálak: Ölni!
Tőrét akkor még feljebb emelte, eltorzult arcáról könnyei halkan a földre csobbantak, majd aztán fogai hirtelen kijöttek a szorításból és könnyektől tükröző szeme nagyot villant. Hirtelen megállt az idő. Nem bírt moccanni. Csak azt a kisbabát bámulta, ami akkor kiemelte fejét a takaró alól. A kisded ártatlan arccal nézte a lányt a két felnőtt között és a föléje ereszkedő tőr éles vonulatát, majd újra visszanézett a csuklyásra. A lány szemei árnyékban voltak, csak az a kis fény, ami beszűrődött kintről, villant meg benne élesen. Arca rémült és mozdulatlan volt ahogy a pólyást nézte. Az csak haragtalan és kíváncsi tekintetével nézett a lány keserű és kínnal telijébe. Hirtelen, mintha már nem számított volna semmi. Csakis arra az ártatlan arcra figyelt. De haragja ekkor visszatódult testébe és fogai most még erősebben csikorogtak, mikor... mikor a kisded édesen elkacagta magát. Szerény kacaj volt az, de a lány arcát beragyogta. Kezében a tőr már rendellenesen remegett és arcáról csorgott lefelé a könny. Mérhetetlen hatalmas érzelmek tomboltak benne, nyitott szájából már majdnem kijött hang, ami felébreszthette volna az alvókat, de azt nem engedte, csak torz nyökögések törtek maguknak utat. Ekkor nem bírta tovább és elengedte két karját, ami a tőrrel együtt azonnal a földre esett, majd összerogyott. Fejét a mellkasához nyomva próbálta visszatartani a megállíthatatlan könnyeket. Összeszorított ajkaiból csak rövid nyögdécselések jöttek ki, amint a torkában tartott minden fájdalmas hangot. Lassan teljesen elhalkult, majd a fejét az ágy mellett terülő szürke zsák felé fordította. Gyorsan odamászott és kikapta belőle az összes élelmet és összegyűjtött kacatot, amit a kabátja alól előhúzott szakadt zsákba tömött. Gyorsan felállt és az ajtó küszöbénél megállva még egy utolsó pillantást vetett a szunnyadó családra, majd eltűnt a ház környékéről.