Sárkány Birodalom

5. Fejezet

Az ébredés szörnyen ment, hiszen Firel alig akart kiszállni a takaró alól, bármennyire is szúrta egész éjjel a hátát. Az este történtek nagyjából hajnali 1-körül lehettek, Sod pedig már hatkor ordibálva ébresztgette a társaságot. Végül Firel nagy nehezen kigurult a takaró alól és miután felpakolta a nyereg mögé a holmikat, a barna ló hátán folytatta a szunyókálást, Sod pedig a kötelet megrántva újra mozgásba lendítette a brigádot. Firel el nem bírta képzelni, hogyan tudták a mellette baktató katonák ilyen merev üléssel kezdeni a reggelt.
A ló nyaka nem volt kényelmes párna, ráadásul a buckás út megtette a maga dolgát és minden ügetéssel ugrott egyet Firel teste, de semmi kedve nem lett volna fölkelni onnan. Inkább visszaemlékezett az előző estére, a banya alakú szellemre, a széles alakjára, a rút arcára, a hosszú karmaira és a nyakláncra. A részletek nem jutottak eszébe, valahogy akkor nem volt magánál. De emlékezett a jelre a lánc közepén és elgondolkodott rajta, vajon milyen nyelven lehetett az odaírva. Bár az is átfutott a fejében, hogy igazi mágikus jel volt, ami nem is annyira elképzelhetetlen, eltekintve a banyát, aki egy szempillantás alatt szürkén süvítő ködként tűnt el a fák között. De azt nem tudta eldönteni, vajon mi vette rá majdnem, hogy kikapja a boszorka kezéből és bármit odaadjon cserébe. Valószínűleg ezt is az a lény csinálta vele valahogy. Bemászott a tudatába és valamit elcsavart benne. Legalábbis a legendák és a régi mondák szerint, amit Firel elégszer hallott kiskorában ahhoz, hogy megjegyezze. Emlékezett azokra a pillanatokra, amikor a szülei elalvás előtt olyan gyerekdalokat énekeltek és meséket mondtak neki, amelyekben mágikus lények említődtek meg és egyesek jók, egyesek pedig rossz színben voltak feltűntetve. Mindenki csak meséknek gondolta őket, így köztük ők is és Firel is. Aztán eljött az a szörnyű időszak, amikor a mesék valósággá váltak és a világban újra megjelent a mágia és az eddig csak mesékből hallott lények ellepték a világot. Főleg egy ősi faj, ami még a mondákban is csak óvatosan kapott említésre helyet.
Kiderült, hogy a dalok és mesék nem csupán mendemondák voltak és a legendák valósak...
A ló hirtelen nagyot ugrott, mire Firel felpattant és reflexszerűen előkapta a tőrét és támadópozícióba helyezte magát. Amikor hátranézett és meglátta az eldőlt farönköt, amit átugrott a ló, a három férfi elnevette magát, de a leghangosabban Sod hahotázott. Firel arca rácba szorult és a kezében tartott kést majdnem a férfi nyakába szúrta, majd inkább elrakta, mielőtt azt tényleg megtenné és csak lekönyökölt a nyereg elejére és bámészkodva nézte a napfényben sütkérező, hatalmas zöld területet, melyen néhol egy-egy fa vagy facsoport ágaskodott. Addigra már a katonák is abbahagyták a nevetést, amikor Firel az alattuk húzódó lovaskocsik által kitaposott utat figyelte meg, és a sok fű és gaz láttán tudta már, hogy nem egy sokat járt területen vágnak most keresztül.
-Omsztrümben megállunk ebédre, aztán haladunk tovább, mert késésben vagyunk. - jelentette ki az elkövetkezendő álláspontokat Sod, majd Firel megpillantotta a falakat és tornyokat a távolban, ahol eredetileg az éjszakát töltötték volna, majd Sod a gyorsabb érkezés reményében szaporább ügetésre intette a csapatot és a lovak nagyot prüszkölve és rövid sörényüket megrázva rugaszkodtak neki az útnak.

<•>

A Nap már csak egy-két órányira lehetett déltől, de a kis csapat már egy eléggé puccos étteremben üldögélve várta a falnivalóját, Firel pedig már a csorgó nyálával küszködött, mert nem bírta nyugton kivárni a szezámmagos rántotthúsát, amely mellé Sod három mézes fasirtot rendelt, hiszen a katonákat meg sem kérdezte, mit akarnak, bár nem is látszott rajtuk túl nagy ellenvetés. Mint mindig, derék katona módjára csöndben várták a parancsot. Vajon wc-re is engedélyt kérnek, hogy kimehessenek?
Az étterem hangulatát leginkább az a csillár adta, amelyik a fejük felett lógott lefelé és hatalmas térfogata majdnem betöltött egy rendes ottani kétszemélyes asztalt. Mégpedig az ott felállított két személyre rendelt asztalokhoz akár négyen is odaférhettek volna. Gyönyörű üvegdarabjai pedig felértek egy kisebb méretű távcsővel is. A Nap akkor éppen az utolsó látható sugarait csillogtatta meg rajtuk, mielőtt még az ég tetejét érte volna el és az utcafedők megakadályozták volna odaértét.
Ugyanakkor az elegáns hangulat eléréseképp az étterem csillogóra súrolt fapadlóján egy vörös bársonyú szőnyeg húzódott végig a kétszárnyú üvegesajtótól egészen a ketté ágazó lépcsőig, ami a klasszikus zenét játszó zenekarhoz vezetett fel. Ott a háttérben a dísznövények között olyan aranykeretbe helyezett képek lógtak, amiknek értékét talán Firel fel sem bírta volna fogni.
Nagy agancs és agyartrófeák díszítették néhol a falakat és alattuk díszes keretbe vésve nevüket, származásukat és persze mindegyik elfogólyát. Némelyik szarv, vagy agancsféle nem igazán volt ismerős a lánynak, mintha valami teljesen más fajnak a testrésze díszelegne ott, mint, amit Firel ismerne. Firel a négyszemélyes asztaluktól nem igazán látott el odáig, meg, ha látta volna is, akkor sem tudott volna vele sokmindent kezdeni. Olvasástudás hiányában nem.
Az elegáns emberek közül Firel megintcsak rettenetesen kitűnt, aminek rendesen tudatában is volt, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni az ide-oda pillantgató uriembereket és hölgyeket. Viszont már rendesen ilyesztő volt számára ez a hihetetlenül tökéletes környezet, mintha ő nem is itt lenne, csak álmodja ezt az egészet és biztos mindjárt felébred. Majd pillanatok kérdése volt és nyomban magához térítette egy édes illat, ami az orránál szállingózott el és egyre erősebb és erősebb lett, majd végleg kiteljesedett a hús és a szaft illata, ahogy az öltönyös pincér lehelyezte az asztalra a tálat, majd a lány villát ragadott és felszúrva rá beleharapott a comb prézlis külsejébe. Az ízkavalkádtól a szájában legszívesebben a földön összerogyva tömte volna tovább magába a húst, majd a körethez is hozzálátott, ami petrezsejmes fehér rizst jelentett és amint bevette azt is a szájába, érezte, ahogy a világ megszűnik létezni és csak falta az elérakott ételt, közben Sod és a többi katona próbálva nem tudomást venni róla vágták a fasírtot és mosolyogtak minden tágra nyílt szemű bámészkodóra.
-Remélem, ízlett. - mondta már furcsán mézes hangon a pincér az üres tálcát felemelve az elégedetten hátradőlt lány elől, aki a ruhája ujjával törölgette a száját és egy megrágott csontot tartott a kezében.
-Azt is elvigyem? - kérdezte a pincér.
-Nem kell, megeszem. - mondta lerázósan Firel és leharapta a porcogót a gyirkecsontról és elcsámcsogta. A pincér erre csak vigyorogva nyelt egyet és elviharzott az asztal mellől. A lány előtt fókuszba kerülő három férfi csak lefagyott tekintettel ette a fasírtját és próbált senkire sem ránézni, ellenben Firellel, aki minden probléma nélkül akár másodpercekig is tudott bámulni egy emberre. Sod elkezdett köhintgetni és a tarkóját vakargatni, majd szinte hasbeszélve szólt oda Firelnek.
-Tedd le azt a csontot!
-Miért? - kérdezte Firel a csont végét harapdálva.
-Tedd le!
Firel abbahagyta a csámcsogást és összehúzott szemekkel nézve a rá bámuló férfire, lerakta a félig már megevett csontot a fehér selyemterítőre és csak összetett karokkal és alul kinyújtott lábakkal ült bámulva Sodot, aki szigorú arckifejezéssel nézett őrá.
-Viselkedj normálisan! Vagy nem lesz jó vége.
-Miért, mit tesz? Ha akartam volna, már rég valahol messze járnék.
-Ja, egy szellem gyomrában emésztődve.
-Még mindig izgalmasabb, mint az ön társasága. - mondta unottan Firel és az ujjával egy ételmaradékot próbált kipiszkálni a fogai közül.
-Nem a szórakozás miatt vagy itt. Főleg nem az én szórakoztatásomért.
-Mi az? Elhagyta a kislány becenevet? Pedig annyira szerettem.
-Az összehasonlítással talán megbántanám a kislányokat.
Firelnek erre összehúzódott a szemöldöke a mosolygó férfit látva és az asztal alatt a lábával akkorát rugott, hogy az asztal beleremegett, majd a férfi az asztal alá kapott és fogait úgy csikorgatta össze, hogy az már hallatszott. Eközben az összeszorított szájában a félig megrágott fasírtot félrenyelte és elvörösödött fejjel fuldokolva kezdett köhögni. Az asztalra csapta izmos kezét támasztéknak és oldalrahajolva öklendezett tovább, majd a poharáért nyúlt és kiitta belőle az összes vizet. Firel és a többi katona csak semmit téve végignézték a hirtelen történő folyamatot, annyi különbséggel, hogy Firel végigvigyorogta az egészet és még akkor sem hagyta abba, amikor a férfi tűzben égő arcát pillantotta meg felhajolni az asztal mellől, sőt, kuncogni kezdett, ahogy a férfi lángokban égő szemekkel az alkarjával a száját törölte végig. Firel állát feljebb emelte és kisujját feltartva ivott egy kortyot a vörösborral töltött üvegpoharából, közben vigyorogva nézte a mindjárt dühében vadállattá alakuló férfit.
-Uram, mi a parancsa? - kérdezte az egyik katona a mindjárt tüskéket növesztő Sod mellett. Nem hitte volna Firel, hogy egyszer is hallani fogja őket beszélni, de úgy látszik, ezt is megélte.
-Csak fogják be a pofájukat és kötözzék meg a kötelekkel! Meg se bírjon moccanni! - mondta úgy összecsikorgatva közben a fogait, hogy beszéd közben sem engedte szét őket. Ezalatt egyre több ember kezte kíváncsian azt figyelni, mégis mi folyik ott az egyik négyes asztalnál.
-Nyugalom, uraim, ez mégiscsak egy étterem. - csicseregte Firel és két kezét a tarkójára téve hintázott a vörösbársonyú széken.
-Nem érdekel!! Csak kötözzék meg!! Vagy a saját két kezemmel fogom!
A két katona felállt a helyéről és karon fogva kivezették a gyerekesen szipogó lányt, majd nem sokkal azután egy vastag kötéllel rajta tértek vissza, ami a karjait a derekához tartotta és a bokájánál a lábait egymáshoz. Úgy hozták be az elegáns üvegajtón, mintha éppen egy bútort cipelnének be egy házfelújításhoz. Huppanva ültették le a székre, ami egy kicsit megreccsent alatta.
-Ez most komoly? - kérdezte a lány a szájában egy fehér ruhaanyaggal, amit hátul a fejéhez csomóztak.
-Már épp eléggé kihúztad a gyufát, úgyhogy a Nyugati Kastélyig meg sem fogsz szólalni. - jelentette ki Sod és villáját a tányérján heverő fasírtba szúrta, majd a kitépett darabot nagy rágásokkal elfalatozta. Firel fáradtan fújtatott egyet, már amennyire tudott, és fejét hátrahajtotta a széken, ahogyan pont kilátott a hatalmas ablakokon keresztül. A déli napfény alatt napernyők ágaskodtak felfelé és járóbotok kopogtak a macskaköves utakon. Viccesek voltak az emberek fejjel lefelé, és az épp előtte elhaladó lovaskocsi is, ahogy az "egen" jár, és Firel azzal a gondolattal játszott, hogy mi lenne, ha tényleg leesnének, ahogy az ő szemszögéből a gravitáció követelné.
Az emberek itt is szebbnél szebb ruhákat hordtak és nem volt fellelhető az a kietlen lomha járkálás, ahogy azt a pusztult városban meg lehetett szokni. Firel eléggé távolinak érezte magától ezt az életet, ahogy nézte a gazdag és jómódú emberek utcán való közlekedését, valahogy túlságosan is tökéletesnek. Aztán eldöntötte, hogy nem fog szomorkodni, hanem kihasználja, hogy ekkora különleges élményben lehet része, amiről a többi pusztult városi csak álmodni mert volna; megfürödhetett, kapott rendes ételt, bár ez a kifejezés kevés hozzá, és ilyen helyeken járhat. Annyiban igaza van Sodnak, hogyha ők nem lennének itt, akkor Firelt azonnal tömlöcbe zárnák bármilyen lopásra utaló gyanuval, vagy szinte teljes tehetetlenségében elfognák és eladnák rabszolgának. Igen, aki olyan sorsra kerül, hogy a pusztult városokban kell élnie, az nem kap sokat a jóból. A jogaik nagyrésze semmivé válik és nem vállal felelősséget értük senki. A vezetők magukra hagyják őket, hisz "hát úgy is elboldogulnak". Meg hát nincs az a pénz, amit ilyen időkben otthontalanokra költenének hadsereg, a fal és a pazar lakomák helyett.
Az étteremmel szemben talán egy szabóház lehetett, de olyan fényűző ruhákkal a kirakatban, hogy Firel eltátotta volna a száját, ha tudta volna. A legelegánsabbnak és leggazdagabbnak tűnő nemesek sétáltak be és ki onnan és érkeztek újabb vakítóan gyönyörű ruhákkal és vásznakkal a kezükben. Milyen elképesztő! Még mindig nem tudta Firel felfogni. Viszont humorosnak találta néhány ember díszkalapját, ahogy a tollak és bibercék össze-vissza állnak fel belőlük és lengeti őket a szél, mint valami hadizászlókat. Ráadásul fejjel lefelé vannak éppen!
Látott egy férfit is, akinek a hosszú bajsza felért egyészen a szeméig. Meg egy nőt, akinek a hajkoronája úgy nézett ki, mint egy emeletes torta. Aztán meg...
-Uramatyám...
Firel arca egyszeriben lefagyott és, mint nézett ki az ablakon, annál tágabbra nyíltak szemei, majd előrehajtotta a fejét és kiabált egyet a ruhaanyag alatt, de abból alig hallatszódott valami is, majd visszahajolt még egy pillantást vetni az alakokra, majd újra vissza és egy még erősebbet ordított, amire már Sod is felemelte tekintetét.
-Na mi az? A cica elvitte a nyelvedet? Úgysem foglak elengedni. - röhögött Sod a bajsza alatt, majd Firel egy megvető pillantást követően visszahajtotta a fejét a támlára, de az ismerős alakok addigra eltűntek. Firel szinte pánikba esett, majd már tán meg is történt, mikor a négy alak elegánsan besétált az étterem ajtaján. Csukja fedte fejüket, de a félvigyoruk még így is kilátszott. Nagy és erős léptekkel haladtak az asztalok közt a tágra nyílt szemű pincérhez, aki figyelmesen egy üres asztalnál várta őket. Megvárta, míg elhelyezkednek a hozzájuk képest pöttömke székeken, felvette a rendelésüket, majd azonnal eliszkolt onnan. Azután Firel és a vendégek ámulatára levették a sötét kabátjukat és egyszeriben ingben, lakkozott cipőben és fekete frakkban helyezkedtek el a székeken. A kabátokat egy lendítésre hátradobták a bársonyos székük támlájára, néhányuk megigazította a nyakkendőjét és a gallérját, majd a menülapot nézte.
A legnagyobb és legtestesebb alak terpeszben ülve támasztotta kezével ki magát a térdén és úgy ivott bele az ott kirakott vörösbornak az üvegébe! Hát ez kicsit sem nyugtatta meg Firelt, inkább tovább toporzékolt a lábával és nyöszörgött a ruhaanyag alatt, mire Sod megelégelte és odahajolva hozzá szinte letépte róla a kendőt.
-Mit akarsz már?!
-Azonnal menjünk innen!!! - ordította Firel, amire ugyancsak felkapta pár vendég a fejét.
-Nem dőlök be, te szutykos. Most pedig nyugton maradsz addig, ameddig azt én nem mondom. - és erre visszacsapta a szájába a ruhaanyagot és villát ragadva folytatta az evést. A lány ennek következtében csak lejjebb csúszott a székében és tágra nyílt szemekkel próbált nyugodtan nézelődni, de nem hinné senki, hogy ez bármennyire is szokványosabbá tenné annak a bizonyos négyes asztalnak a látványát. Firel viszont elhitte, vagyis el kellett hinnie, mert a négy alak még mindig csak várt az asztalánál és nézelődött és menüt olvasott. Firel sajnos nem tudott abban a pillanatban fütyörészni, mikor az arcát ezzel elfehérítve nézett bele a nagydarab alak szemébe. Most már vége mindennek... ezt jól megcsinálta. Az alak, mikor Firelt meglátta az étterem egyik asztalánál "ülni", elvigyorodott, majd a többi hárommal felegyenesedett a székéről. Nagy lépésekkel battyogtak oda hozzájuk és megálltak az asztaluknál. Firel továbbra is a csillogó termet vizsgálgatta, már ki tudja hányadszorra megszámolva egy nő nyakában lógó füzéren a gyöngyöket. Sod még mindig csak a fasírtját vagdosta, majd kérdő arccal meredt rá a négy idegenre. Azok csak, mint a sötét oszlopok, mosolyogva tornyosultak föléjük.
-Maguk meg mit akarnak? - tudakolta Sod figyelemen kívül hagyva az őrülten pislogva és krákogva neki jelző Firelt, aki még mindig gyöngyöket számolt.
-A kisasszonyhoz jöttünk, tudja, régi ismerősünk. Mély kapcsolat. - fordult át a feje a lány felé, aki úgy téve, mintha csak most vette volna észre, köpte ki a szájából a ruhaanyagot - Sod nagy elképedésére - és mosolygott rá az alakra és kezdett az általa kiadott lehető legmézes-mázasabb hangon beszélni.
-Ó, Carlos! De rég láttalak, mi újság van?
-Csak kinyiffantottunk egy-két csirekfogót, amúgy semmi. Na és veled, kedves Firelke? Látom, neked is kedvez a szerencse. Nem hittem volna, hogy egyszer pont itt találkozom kegyeddel. - vitte feljebb a hangszínét vigyorogva az alak, termete félelmetesen magasodott a lány fölött, frakkja nem illett a bozontos borostájához, a hatalmas állkapocscsontjához és a harcoshoz méltó vágáshoz a jobb szeme mellett. Körülötte társai ugyancsak félelmetesen álltak megdönthetetlen póznákként, ugyanolyan gyilkos tekintettel és vérszomjjal.
Firel nyelt egy nagyot, de tovább vigyorgott és közben próbálva tovább jelezgetni a mellette bambán szemével ide-oda cikázó Sodnak, akinek most fogalma sem volt arról, mi történik. A két katona is csak ült a helyén, bár röhejes volt látni rajtuk némi érzelmet, ami kétségikívül a félelem volt. Firel csizmájával megbökdösve Sodot ébresztette cselekvésre, aki abban a pillanatban törzsét mereven kihúzva felállt az asztaltól és szembeállt a vezetővel. Firel majdnem elröhögte magát, ahogy Sod észrevette, hogy a vele szemben álló alak pár centivel magasabb, mint ő. De vissza tudta tartani, végülis most nagyobb volt a tét, mint, hogy a humorérzéke akkor felülkerekedjen.
-Távozzanak, uraim, ez a mi asztalunk. - mondta Sod az alak szemébe nézve.
-Nyugalom, mi csak beszélgetni jöttünk a rég nem látott barátunkkal. Ugye, kedves Firel?
-Épp egy fontos úton vagyok, szóval, ha megbocsájtanak, nyugodtan szeretném intézni az ügyeimet. - mondta fennhangon nyávogva Firel és egy utolsót mosolygott a férfiakra, majd végre fütyörészve tudta a nyugodtságot színlelni, mikor a férfi rátámaszkodott a pillanat hevében megingó fehérterítős asztalra és jó mélyen a lány szemébe nézett.
-Én is épp egy fontos ügyben vagyok itt. Milyen véletlen! Csoda, hogy összehozott minket a sors. - dudorászta és közben rokonszenvesen grimaszolt a lánynak, aki egyre inkább hátrébb hajolt, csak leesni azért már nem akart a székről.
-Remélem nem bánja, ha most nincs kedvem cseverészni. - mondta Firel és visszafordult a csonthoz az asztalon, ami már csúnya levet eresztett a terítőre.
-Ajj, pedig még nem is beszéltük meg a részleteket. - nyávogott a férfi, majd hirtelen nagy csörrenéssel egy hajlított pengéjű vadászkést húzott ki a nadrágja zsebéből és a lány torkához tartotta. A vendégek sipákoltak egy sort, de hamar síri csend kerekedett az étterem elegáns termében. Még a zene is egy jókora hajlítással leállt. -Régóta vártam erre a pillanatra, Hörgberg Firellia.
A férfi vigyora majdnem a füléig ért, ahogy a félelemtől sápadt lányt nézte, majd egy ököl akkorát ütött az állkapcsába, hogy majdnem oldalraesett. A térdét markolva Sodot pillantotta meg maga mellett, ahogy ökölbeszorított kézzel mosolyog felette.
-A kislány velünk van, úgyhogy velem kell megküzdened, mocsok, ha bármit is szeretnél tőle.
A férfi a hatalmas kezével az állkapcsát igazgatta, majd a másikkal feltartóztatta a többi három felindult társát, felegyenesedett és fejét addig emelte fel, hogy szemével teljesen le kelljen néznie, hogy rá tudjon nézni Sod elszánt tekintetére.
-Bunyót akarsz, te rohadék? Meghívó elfogadva. - azzal a késével Sod felé suhintott, aki egy oldalrahajolással kikerülte azt és még egyet a férfi oldalába öklözött, aki mérgében a bőrcsizmába bújtatott lábával a gyengepontjába rúgott. Sod erre a lába közé fogva összerogyott és káromkodott egy sort, mire Firel csak a szemét forgatta, majd a két szerencsetlenül ücsörgő katona felé fordult.
-Ti meg mit üldögéltek ott?! Csináljatok már valamit!!
Mind a ketten előhúzták az oroszlánmintás kardjukat és beszálltak a bunyóba az addigra késekkel és buzogányokkal felszerelt férfiakkal, majd Sod is végre feltápászkodott, de csak a széke támlájába volt ereje belekapaszkodni. Szegény szerencsétlen. Egy nap kétszer is.
A vendégek már a sipítozás közepette nem tudták, melyik sarokba gyömöszöljék magukat és melyik irányba hajolgassanak, hogy kikerüljék az elhajigált fegyvereket. A katonák és a férfiak fejvesztve bunyóztak és kardoztak, Sod már végre hadonászott feléjük valamit. Egy szék repült hirtelen Firel felé, amit ügyesen visszalökött a két lábával, egyenesen az egyik férfi fejéhez vágva, aki erre összeesett és elterült a padlón. Sod addigra már kardot rántott és a nagydarab palival találta magát szemben és kardpárbajt vívtak, amit a férfi egy hajlított pengéjű kalózkarddal végzett. Firel az egyik elejtett pengét meglátva a földön azonnal felfordította a lábaival azt és a bokái közt húzódó kötelet addig súrolta vele, míg el nem szakadt. Kiszabadult lábaival egy nagy rúgást mért az egyik férfire, aki a lökés következtében oldalraesett, neki egy asztalnak. A két katona éppen egy másikat fogott le, akinek a fejét Sod boxolta. Mikor azt is elhagyta az ereje és úgy feküdt a padlón, mint akin kétszer is áthajtottak, Firel mosolyogva nézett Sodra és a két izzadó katonára, aztán valaki vállonragadta és, ha Firel ösztönei nem lettek volna olyan gyorsak, hogy testét arrébb lökje, átszúrta volna az oldalát egy macséta. Ahogy nekiesett egy széknek, szembekerült a háta mögött megbúvó Carlosszal, akinek a szemében olyan láng gyúlt, ami talán egy egész várost is felégetett volna, ha szabadon engednék. A lány összeszorítva a fogait próbált visszakerülni egyensújába, majd újabb csapást mértek rá, amit megint kikerült, de akkor már egyensúlya hiányában a földre esett. Csak lábaiban bízva kúszott egyre hátrébb, hiszen a férfi mozgó kőtoronyként lépdelt feléje, macsétáját játékosan és vérszomjasan forgatta a kezében, majd szúrásra készenállva állt meg Firel felett. A lány még mindig rángatózva próbálta kiszabadítani karjait a kötelek fogságából, de mikor meglátta az éles vonulatot a feje felett, ledermedt. Látta maga felett a mocskos véget, látta a férfi lángban égő tekintetét, ahogy a két fogsorát egymáshoz szorítja. Egyszerűen csak ledermedt és nem mozdult. Mintha valami hirtelen a földhöz szorítaná őt. Csak azt érzi, hogy a sorsa most valaki más kezében van. Olyan ismerős volt. Majd eszébe jutott a kisbaba a rozoga ágyban a két felnőtt között, ahogy kiszolgáltatva van minden veszélynek és könyörtelenségnek, ami a világot súlytja, és csak akkor is a legmegbízhatóbb társa önmaga. Egymaga. Hogy a remény már csak emlék és a tündérmesék elmúltak.
De az is eszébe jutott, hogy a kisded nem félt. Mosolygott rá, nevetett. Derűt fedezett fel annak ellenére, hogy egy tőrt fogott felette. A könnyei csorogtak és arca torz volt. Csakhogy ő mégis nevetett. Nevetett...
Firel a férfi háta mögé tekintett és elmosolyodva nézett rá vissza. Az úgy hökkent meg erre, mint ő egykor a kisbaba fölött. Pár pillanat múlva egy erős ütés érte a fejét és azonnal kábultan a földre borult. Ekkor előtűnt mögüle az izzadt, lihegő Sod egy széklábbal a kezében. A lány szeme Sod arcán ragadt és megkönnyebbülten felsóhajtott. Sod volt a "nevetés", ami megmentette Firelt. A végső csapás, amire eliszkolt a veszedelem. Sod is megkönnyebbült és félig elengedte teste szorítását, bár a lila karika a szeme körül elég viccesen nézett ki, ahogy a lányra pillantott.
-Már csak egy rohadt kérdésem lenne... Ki a büdös jó francok ezek?!
Ekkor az étterem üvegajtaja becsapódott és beözönlött rajta egy egész tizedesalakulat. Vékony kardjaikat suhintva kapták elő és körbeállták a csetepaté helyszínét, ezzel kővé dermesztve a még maguknál lévőket.
-Kezeket fel, fegyvereket eldobni!
Sod elhajította a széklábat és a magasba emelte mindkét kezét, majd végre szóhoz tudott jutni a hatalmas tehénlégzések közepette.
-Jelentem, én Főtábornok vagyok a Nyuga...
-Hallgasson! - vágta félbe a tizedes Sod mentegető érvelését - Ne halljak egy szót se! A többi is! Álljon fel!! - parancsolta, majd a férfiak a nyakukat tekergetve és különböző testrészeiket szorongatva álltak lábra, valamelyik azonnal elhányta magát, aztán kezével letörölte a helyét és kihúzta magát. Firel bizonytalanul nézegetett körbe, majd ő is lábát maga alá tolva egyenesedett fel egy kicsit meginogva, de kihúzva magát a kötél szorítása között az éppen tisztelgő Sod mellett. Ahogy a tizedes végignézett rajta, egy meglepő fintorgást lehetett látni csak, majd a földön hentergő Carloshoz trappolt és, mint egy derékszögű vonalzó, úgy hajolt oda hozzá, kicsit megköszörülve a torkát közben.
-Ez magára is vonatkozik. - csikorogtatta a szavakat, de a férfi csak feküdt.
-Öhm..., elnézést! - szólt közbe Sod - az úr elájult. - nézett a tizedesre, aki csak egy megvető pillantást vetve rá trappolt vissza elé és állt meg, pontosan közepén a maguknál lévőknek.
-Ki kezdte az incidenst? - kérdezte, majd Sod, a két katona és Firel a földön fekvő Carlosra mutatott, bár Firel csak a csuklóját emelve fel a még mindig akadályozó kötél alatt. - és ön miért van megkötözve? - tudakolta a tizedes egy kicsit olfalra fordítva a fejét.
-Az másik történet. Magánügy... - fújtatott egyet Sod Firel irányába, aki csak nyelt egyet.
-Mindenesetre mindegyiküket köteles vagyok letartóztatni a kezdeményezés, a folytatás, a rongálás, - Sod csak kérdőn nézett rá - a tiszteletlenség, illetve az illegális fegyvertartás és használat miatt.
-Csak annyi itt a bökkenő, kedves barátom, - mondta Sod, majd levette mellkasáról az oroszlánmintás kitűzőjét és a tizedes felé mutatta - hogy én vagyok Gorel Sodom Főtábornok Erain Nyugati részének kastélyából és éppen egy fontos megbízás ügyében volnék itt, ha megbocsájt, úgyhogy én és az embereim a legnagyobb kegyelmével távoznánk, ha esetleg nem kívánja megkérdőjelezni a Nyugati Kastély Urának parancsát. - hajolt meg Sod félmosollyal az arcán a tizedes előtt, aki csak jéggé fagyva nézett maga elé a meglepő információkat hallgatva, majd nyomban, miután Sod felegyenesedett, meghajolt, de úgy, hogy a feje majdnem a földet érte.
-A megbocsátásáért esedezem, Főtábornok, - közben Sod erre csak állát felszegezve nézte és kezeit lazán a zsebeibe dugta -nem tudom, hogyan tudnám kiengesztelni tiszteletlenségemet, ha...
-Sehogy, csak azzal, ha végre távozni enged minket. - mondta lenézőn Sod és a férfi erre visszaegyenesedve mosolygott tovább.
-Hát természetesen, nem állt egy pillanatig sem szándékomban feltartani önöket. Ha bármit tehetek még önökért, csak szóljanak!
-Köszönjük, nem kell. - mondta, miközben felvette a földön elhajított kardját és fintorogva nézte, ahogy egy kiborult leves összepiszkolta a pengéjét -Viszont ezt elkérném. - vette ki a tizedes nyakában díszelgő selymet, majd végig húzta vele a kardja élét, még párat köpött rá, áttörölte és visszagyömöszölte a kendőt a tizedes mellzsebébe. - Köszi. - mosolygott féloldalasan a kővé dermedt katonára - Akkor mi indulnánk is.
Azzal megindult a kijárat felé, amit a két oroszlánkitűzős katona követett, majd végül Firel is utánaeredt egy sokatmondó mosoly és vállvonás után a tizedes felé, aki még mindig csak egyhelyben állt és bambán nézett előre. Miután Firel is átugrotta a küszöböt, az egyik katona becsapta az üvegajtót. A tizenegy katona és a sarkokban nyomorgó vendégek csak mozdulatlanul nézték, ahogy négyen végleg eltűnnek az étterem helyszínéről.
Sod a lován a nyergét igazgatta, mikor firel odabattyogott hozzá.
-Öm... én... hát öm... - motyogott, mire Sod karjával a lovának támaszkodva felé fordult. Nem segített neki, csak várta, hogy végre kinyökögje, amit akar -Csak köszönetet szerettem volna mondani... megint. - mondta, majd pár toporzékolás után ő is a lovához ment és meglepő ügyességgel felkalimpált a tetejére és indulásra készen állt. Sod is felült a lovára, majd mielőtt elindulhatott volna, fejét félig a lány felé fordította.
-Nehogy azt hidd, hogy jószándékból. Egy nap múlva a Nyugati Kastélynál kell lennünk és nem éppen darabokban szeretnélek átnyújtani az Úrnak, kislány. - virította a lányra félmosolyát, mire Firel is elmosolyodva nézett szembe az előtte álló úttal, aminek most Sod nekiiramodva vágtatott keresztül a város utcáin, utána két katonával és egy pusztult városból érkezett lánnyal.

-...Héj, nem akarjátok végre levenni rólam ezt a kötelet? Nem érem el a kantárt.
-Ha én egyszer mondtam valamit, akkor az úgy is van!