Sárkány Birodalom

9. fejezet

A fürdő vize lágyan simogatta Firel bőrét, miközben a fehér kádban áztatta a testét. Mellette egy fémvödörben forróvíz nyugodott, ami már akkor ott volt, mikor benyitott az ágy mellett nyíló fürdőszobába. Annak fogantyúját megmarkolva öntött még forróvizet a kicsit kihült vízbe. A káddal szemben egy láda volt, melyben megannyi ruhát talált, elegánsat, kinti ruhát, lovaglóruhát, udvarhölgy ruhát. Firel egy barna nadrágot és egy fehér lenge felsőt vett belőle elő, a láda mellett pedig néhány pár cipő sorakozott. Volt ott lakkozott balerína cipő, fehér selyem magassarkú, volt ott szandál és egy barna csizma. Firel a csizmát válaszotta ki, inkább a kényelmet figyelembe véve. Fürdés közben azon morfondírozott, hogy vajon mit akarhat tőle a Nyugati Kastély Ura és, hogy még előbb közvetlen a tisztálkodása után miért hivatja magához. Hátra dőlt a kádban, mert fogalma sem volt és onnan a plafont nézte. A plafonról egy háromágú gyertyacsillár lógott le. Firel ekkor felvette a földön fekvő tálcáról a szappant és végigdörzsölte vele magát. A szappan mellett a tálcán volt még egy kis fedős üvegtál, benne folyékony szappan. Az oldalára rá volt írva valami, amit Firel nem tudott elolvasni. Úgy gondolta, hogy ez lehet a sampon, de, ha nem az, akkor sem árthat vele, mert valószínűleg, ha meg is akarnák ölni, nem így tennék. Szóval levette a fedőt és azzal mosta meg kócos, szabálytalanul vágott szőkésbarna haját. Miután végzett, kiszállt a fehér kádból és levette a falra felakasztott szürke törülközőt és végigtörölte testét és haját. Felöltözött és bele se nézett a sarokban lévő tükörbe, hanem csak kiment a fürdőszobából. Elé tárult a gyönyörű szoba, a kinyitott teraszajtón át friss levegő érkezett hozzá, beszívva azt, kis mosoly ült ki arcára. Megindult az ajtó felé és kilépett a folyosóra. Elindult azon az úton, amin végigvezette őket a főtanácsos. Szerencsére mindenre emlékezett; már a nyitott folyosónál járt. Közben a folyosókon és ajtókon keresztül néha egy-egy cseléd sietett végig. Odaért az ívesen szélesedő lefelé folyó lépcsőhöz, aminek vörös szőnyegén végiglépdelt. Végre visszaért a főkapu hatalmas folyosójához, ami tőle balra nyílt, azzal szemben pedig volt a trónterem ajtaja. Két őr őrizte a bejáratát, Firel megemberelete magát és odaállt eléjük. Azok elhúzták vaslándzsájukat és kitolták az ajtót. Firel kellemesen meglepődött, azt hitte, kicsit nehezebb lesz bejutnia. A fény újra elárasztotta a lány alakját, ahogy belépett a trónterem hatalmas aulájába. Az úr a trónjában ült. Firel hunyorogva beljebb lépett és mögötte csengett az ajtók becsukásának visszhangzó hangja. A lány elballagott egészen a terem közepéig, talán megfelelő távolságra az úrtól.
-Szervusz, ifjú leány! - állt fel a trónjából a Nyugati Kastély Ura és lassan lelépdelt a lépcsőn, cipője tompán kopogott a márványparkettán, de az egész terem visszhangzott tőle. Addig sétált, míg a lány elé nem ért.
-Gyere velem! - mondta, majd kikerülve a lányt a hatalmas ajtóhoz sétált, ahol az őrök kinyitották neki azt. Firel szeppenten utána ment és kint bezáródott maguk mögött az ajtó.
Egy széles és hosszú folyosón vezette őt, melynek oldalait kerek oszlopok szegélyezték, a folyosó oldalaiból újabb ajtók nyitódtak. A végén egy kétszárnyú tölgyajtó volt, egyik oldalsó ajtóhoz sem tértek be, csak amikor a kétszárnyúhoz értek, akkor állt meg az úr. Két tenyerét a két szárnyra támasztotta, majd meglökte azokat és kinyitódtak az ajtók. Az úr könnyedén belépett a terembe, de Firel egy pillanatra megtorpant a küszöbön. Az úr feléje fordult, várva, hogy ő is belépjen, majd Firel ezzel beszívott az orrán egy mély levegőt és ő is átlépte a küszöböt. A terem oldalai tele voltak könyvespolcokkal és magas gyertyatartókkal, melyek fénye rávilágított a polcokban tömörülő könyvek borítóira. A terem tetejét egy díszes üvegburok fedte, ahonnan a Nap rávilágított a terem közepén álló asztalra. Ez az asztal egy térképet tartott, melyen a hegyek és dombok kidudorodtak.
-Ez Erain térképe, mint látod.
A lány közelebb lépett az asztalhoz és körbenézett a tájon. Látta a Nyugati- az Északi- a Keleti- és a Déli-Kastélyt. Mindegyik a saját színében feltűntetve: narancssárga, fehér, kék és fekete. Látta a tengert, ami a Keleti-Kastély mellett nyitódott, látta a pusztult városokat, látta a még ép városokat és látta az ország közepén a sárkányidomár daliás kőszobrát. Az kicsit nagyobb-ban volt feltűntetve, mint ahogy méretarányos lenne, hogy látszódhasson ezen a háromdimenziós térképen.
-Mondd, lányom, mit látsz? - szólalt meg hirtelen az úr, hangja visszhangzott a teremben.
-Ez Erain térképe, mint mondta. - válaszolt a lány. Az úr a térképre nézett, alig volt észrevehető a meglepett és elismerő reakciója, amit kis mosoly egészített ki.
-Az utolsó menedék a fenevadak elől.
-Legalább is majdnem. - mondta Firel, majd a szemei a pusztult városok makettjei felé fordultak. Az úr a lányra nézett, majd beszívott egy mély levegőt.
-Sok veszteség érte az országot. - mondta, közben megindult körbe az asztal körül -De az én feladatom az, hogy mindezt helyreállítsam.
-Nem vettem észre. - mondta Firel szúrós szemekkel pillantva felé. Az úr kimért léptekkel sétált tovább, majd megállt az asztal közepénél. Kezét kinyújtotta és lassan megérintette a sárkányidomár makettjét és végighúzta rajta az ujját.
-Látom, nem tanítottak tiszteletre. - mondta az úr, de közben mosolyogva.
-Ezt már mások is mondták... - hajtotta fejét oldalra Firel - de... miért hozott ide? - kérdezte az asztal túloldalán lévő úrtól. Az úr két karját szélesen az asztal szélére támasztotta, úgy figyelte a részletes makett zeg-zugait.
-Válaszokat keresek. - mondta fel sem nézve onnan.
-Milyen kérdésekre? - kérdezte szemöldökét összehúzva a lány.
-Sok kérdés van előttem, amiknek nem bírom kivárni a válaszát, de még türelmesnek kell maradnom.
-Nem értem sajnos.
Az úr halkan felnevetett.
-Tudom. De majd egyszer meg fogod érteni.
A lány gyanakvóan nézett az úrra, szemével az ő arcát méregette, mintha onnan megérthetne valamit.
-Az ittléted becses megtiszteltetés a számomra, kívánságom, hogy jól érezd magad itt.
-Ez inkább nekem megtisztelő - hebegte a lány.
-Most pedig menj vissza a lakosztályodba és pihenj és élvezd az ittléted! - indult meg az úr az ajtó felé és kiment rajta, otthagyva a teremben a lányt. A lány meglepődött, hogy egyedül hagyta, de elindult az ajtó felé, amikor a kilincset fogva megállt. Hátra fordult, megnézve a termet. Majd elindult az asztal irányába, ott megtapogatta a sarkokat, benézett alá, a könyveket megnézte, a gyertyatartókat megvizsgálta, a falat is. Nem talált semmit. Így hát az ajtóhoz ment, amit halkan nyitott ki és kinézett a folyosóra, de nem látott senkit. Becsukta maga mögött az ajtót és visszasétált egészen a szobájáig. Bement az ajtón, becsukta azt, majd leült a kandalló előtti bársony fotelre. A tűz égett a kandallóban. Valószínűleg cseléd járhatott bent és gyújthatott tüzet. Firel kinézett az ablakon és tényleg látta, hogy borús az ég és szél fújja a fák lombkoronáit. Tudta, hogy hideg van odakint, de odament a terasz üvegajtajához és kiment rajta. A félkör erkélyre lépett és karjával rátámaszkodott a hideg kőkorlátjára. Ránézett az égre és látta a fényléseket a sötét felhőkben, majd nem sokkal utána a dörgést is hallotta. A fákat fújta a szél, lenézett és egy szökőkutat látott, minek vizét a szél a térkőre fújta. A lány alatta a kastély világos színben pompázó falát figyelte meg, rajta az üvegablakokat és a cifra részleteket, majd balra mellette meglátta azt a kiálló épületrészt a körkorlátos terasszal. Meglepődött. Egy gyönyörű nőt látott a terasz korlátjánál. Haja szőke volt és hosszú. Egy nagy elegáns ruhában volt, szoknyája abroncsos báli ruha. Firel megbámulta a nőt, majd az felé nézett. Ahogy egymás szemébe néztek, Firel megpillantotta a nő tiszta smaragdzöld szemét. A szemkontaktus mindent lehalkított egy pillanatra és Firelnek nagyot dobbant a szíve dermedtségében. A nő megfordult és visszament az erkélyen, ahol nem lehetett látni, hova megy, mert még azelőtt eltűnt.
-Mégis ki volt ez?
Firel ágaskodva próbált meg belátni az erkélyre, de nem látott többet. Értetlenül nézett körbe, majd visszament a szobába, ahol a kandalló elé ült. Miközben gondolkodott, a tűz felé nyújtotta a kezét.

<•>

A vihar még mindig tartott. Tépkedte a szél a fákat és néha lecsapott egy-egy villám. Firel a kandalló melegében keresett menedéket, de közben a kinti zűrzavart nézte. Addigra már az eső is eleredt és halk nekicsapódással ütődtek az ablakoknak a vízcseppek. Firel ült. Csak ült és könyökével támaszkodva a karfában nézte a vihart. Majd a könyvespolcokra pillantott. Felállt és odaballagott a jobb oldali könyvespolchoz, majd a vele szemben lévő könyvek borítóját nézte. Mindegyiknek a felirata díszes volt, amit egyedül meg tudott állapítani. Találomra kihúzott egyet a többi közül és belelapozott. Ahol kinyitotta, csak betűk értetlen összessége került a szeme elé, tovább is lapozott. Majd a lapozások közepette egy kép tárult a szeme elé. Festve volt. A képen éjszaka volt és egy fenyőerdő volt a háttérben. Egy fekete bőrű lény volt a képen, ember alakja volt, de mégsem. A bordái kint voltak és begörnyedt a háta. Pár szál fehér haja az arcába lógot és az arca... ráncos volt és fekete szemein egy pöttyben megcsillant a Hold fénye, és száját félig kinyitva lehetett látni szürke fogait. Olyan volt, mintha a képet nézőt bámulta volna. Firel elszörnyülködött és becsapta a könyvet. Visszarakta a polcra a többi könyv közé.
Pont, hogy ezt az egyet kellett kifognom.
Vajon milyen lény volt az? Bár Firel nem akarta visszaidézni azt a képet, a kíváncsisága sajnos erősebb volt és a szeme előtt lebegett. Tudta ő is, hogy a mágikus lények évekkel ezelőtt ellepték a világot. Egyértelműen gondolta, hogy egy olyan lényt örökített meg a festő. Érdekesnek találta és egyben kirázta tőle a hideg. De vajon miért volt egy ilyen kép az ő könyvespolcában? Először inkább azt akarnák, hogy megőrüljön, aztán végeznek vele? Bár valószínűleg azóta már megtudta volna, ha ezt a sorsot szánnák neki.
Hírtelen kopogást hallott az ajtón. Meglepődött és az ajtó felé fordult. Felállt, odament az ajtóhoz és lenyomta a kilincset. Amint kinyitotta, a főtanácsost látta meg az ajtó túloldalán.
-J-jó napot!
-Örvendek, kisasszony! Az úr hívatja önt.
Megint?
-És miért?
-Szeretné valamiről kikérni a véleményét.
-A véleményemet?!
Na ez már igazán kezd a ló másik oldala lenni!