Sárkány Birodalom

6. Fejezet

-Egy évvel ezelőtt, mikor a hó már olvadás nélkül elérte a földet, az éhség gondolata gyötört, mint minden évben, minden téli hónapon. Megtudtam, hogy van a közelben egy banda, akiknek a raktáruk tele van élelemmel és ellátmánnyal. Egyik éjjel tehát, belopóztam a bázisukra és elloptam a rakomány egy részét. Azonban rajtakaptak és halállal fenyegettek, amiért megloptam őket. Azt is hallottam, hogy át akarnak jutni valamelyik gazdagabb városba és azért is kell nekik az ellátmány. Én elszöktem előlük és azóta nem is láttuk egymást. Persze idáig. Röviden-tömören ennyi.
-Nem is tudtam, hogy ekkora bajkeverővel van dolgunk. - horkant fel Sod a lován, majd a ló is prüszkölt egyet, mintha ő is elismerné a tényt.
-Ők is loptak. Szinte az egész ellátmányukhoz valamilyen bűncselekmény kötődött. Egyébként ez ott szokványosabb, mint hinnék. Bárkire, akire ránéz az ember, látja a szemében azt a sok bűnt és hazugságot, ami eddig életben tartotta. Mert, ha nem látná, akkor valószínűleg már csak egy szellemmel nézne össze. - komorodott el Firel és újra az utat nézte előttük, ami mostmár lovaskocsik kerekei és lovak patái által volt sűrűn kitaposva. Bár itt gyenge lábakon áll az a láncszem, aki gyalog indul útnak, mert olyan hegyes és buckás kövek tornyosultak mindenhol ki, hogy kiásni még könnyebb lett volna, mint rajtuk járkálni. Csizmával méghozzá. De nem voltak kiásva, csak a lovak bugdácsoltak néha össze rajtuk, de szerencsére erős patáikban nem esett vész, de, hogyha az egyik megbotlana, akkor nem sok jót várhatnánk attól a hatalmas hegyes kőtől, ami épp Firel mellett haladt el. Firel már sokat nyeldesett idáig félelmében, de igyekezett előre koncentrálni. Nézte az előtte elterülő hatalmas hátat, ami kihúzva vezette őket.
Egyébként meg milyen lehet az a híres Nyutati Kastély? Hír nem sok került el róla a pusztult városokba, de azt tudta, hogy nem egy közönséges kinézete van. Lehetnek-e benne szökőkutak, vagy hatalmas nagy hidak és fergetegesen hosszú csigalépcsők, amik nagy tornyokba vezetnek, ahol fogva tartanak egy hercegnőt, aki vár a megmentésre?
Nem, nem, dehogy is.
Firel gyorsan elhessegette ezt a kisgyerekkorából megmaradt tündérmesét, hisz olyanok nem léteznek. Bár már egyszer csalódott ebben a kijelentésben, de...
Nem, nem, biztos nem.
Inkább talán katonák őrzik onnan a környéket, figyelve a szörnyekre a torony ablakaiból. De mi lehet még ott? Esetleg vannak... konyhák! Biztos vannak ott konyhák...
-Huh... hogyha esetleg megúszom valahogy a kivégzést, vagy a dutyit, biztos, hogy a konyha lesz az első megállóm a szökés előtt.
Firel akaratlanul is elkuncogta magát a bajsza alatt, mire a két katona csak összenézve vállat vont. Firel nem is vette észre, hogy elhomályosodik felette a Nap és a köves bukdácsolás enyhülni kezd, meg egy érdekes földillat is megcsapja az orrát. Majd csak később kapta fel a fejét a fák lombkoronái felé, amik a feje felett a fény útját akadályozták felé. A fény pár sugara, ami így is áthatolt a sűrű levelek közt, most narancssárgán tükröződtek vissza a lány szemében, ahogy nyakát hátrahajtva kémlelte az erdő kobakját. A földillat mellé egy édes virágpor illat is csapódott, melyet Firel nagy szívással belélegzett. Az illat átjárta a fejét, a testét és elgyengítette egy másodpercre, majd összerándult a szemöldöke, amint meglátta, hogy az előtte terülő hát kitágul, majd lassan leereszt, mint egy gyermekzsúron felfújt lufi. Firel kuncogott egyet, majd visszamerült az erdő csodás látványába. Már nem lehettek messze, hiszen lelki szemei előtt a kisgyermekkorából megmaradt térkép szerint a Nyugati Kastélyt és otthonát elválasztó síkság a kastély körül megszűnik és sűrű tölgyerdő váltja le.
Firelnek hirtelen eszébe jutott egy régi mese, egyben monda és legenda, melyben egy házikecske megszökött a juhásza földjéről és ebbe az erdőbe menekült. Napok óta nem evett, ezért, mikor meglátott a földön az őszi lehullott levelek közt egy frisssen készült juhsajtot, azon nyomban megette, majd a következőt is, ami közvetlen mellette jelent meg. Ahogy ette a sajtokat, úgy vezette őt az erdő egyre beljebb és beljebb, majd véget ért a juhsajtok áradata és egy könyvvel találta magát szemben egy odvas fa mélyében. Ez a könyv fehéren világított és a házikecskét elbűvölte a szépsége. Felajánlotta neki a könyv, hogy az övé lehet az összes sajt a világon, ha teljesíti az ő kívánságát. A kecske mohó volt és önfejű és egyesével kitépte a káprazó könyv lapjait, majd elhabzsolta. Erre a könyv átkot szórt rá és a kecskének minden éjjel emberi alakot öltve kísértenie kellett az erdőjárókat, hogy valaki hajlandó legyen teljesíteni a könyv kívánságát.
Hát igen. Elég érdekes mesékkel próbálták rávenni Firelt, hogy legyen önzetlenebb. Bár Firel így is egy csodás gyermek volt; őszinte, kedves és odaadó.
A csöndet egy nappali bagolyhuhogás rázta fel, amire felfigyelve Firel, már a harkályok kopácsolását is hallani kezdte valahol a messzi fák közül.
-Jó régóta nem hallottam harkályt. - mondta Firel és szemét a távolba meresztette, mintha épp látná is a hangnak a forrását.
-Hát, ezentúl sokat fogsz. - válaszolta Sod egy horkantással körítve.
-Sokat? Lehet, ez lesz az utolsó.
-Ha te mondod... - mondta álmosan Sod és még egyet szippantott a levegőbe.