Sárkány Birodalom

8. Fejezet

Firel dúdolt. Inkább csak hümmögve, de újra azt az amóliát, amit a fogadóban. Olyan volt, mintha már a saját gyászmuzsikáját játszaná. Fejét lehajtotta és mintha éppen a gyászmenete folyna, úgy battyogott a lovával előre, patái meg-megakadtak néhány széthajigált kőben a Nyugati Kastély katonái mögött. Azok nem igazán törődtek vele, hogy Firel dúdolással töri az erdei csendet, olyan volt, mintha kicsit ők is részét vennék a menetelő gyásznak. A gyásznak, a még be nem következett gyászmisének, aminek harangja valószinűleg nem fog kondulni. Fejüket csak előre fordítva ropogtatták lovaikkal a száraz tölgyágakat és csendben haladtak. Majd ezután mintha a maguk részéről befejezték volna; nézelődtek tovább, az egyik élesítette a kardját, Sod pedig egy zsebéből előkapott dugipiát szürcsölgetett.
Firel viszont nem hagyta abba, csak dúdolta magában azt, amire talán többé senki sem fog emlékezni. Egy múló kép lesz, egy múló árny a tengernyi között. Viszont ebbe nem volt fájdalmas belegondolnia. Már réges-rég elfogadta, hogy majd egyszer úgyis egyedül fog távozni innét és, hogy senki sem lesz mellette, legfeljebb az éjjeli éhező patkányok a padlás tetején, valami morzsáért kutatva.
De mintha most mégiscsak egy kicsit birizgálta volna ez a gondolat a szívét. Ebben a pár napban megismerte, milyen, ha fontos és valaki figyel rá. Magának nem akarta bevallani, de talán ez volt a legszebb három napja az elmúlt kilenc évben. Mégiscsak neheztelte egy kicsit a szívét. De inkább mégsem gondolt bele. Ha innen nézi a dolgokat, még így is szerencsésebben bánt vele a sors. Talán így majd nem lesz annyira elfeledett és magányos, mint ahogy abba már egyszer beletörődött. Nem kívánt örömhír. Azok a legszebbek...
Firel itta az erdő látványát; megnézett minden faágat, minden követ, minden kérget a fákon és a tetejükön ugrándozó vörösmókusokat. Hallgatta a harkályok kopácsolását és a cinegék dallamát, amik belenótáztak a szomorkás énekébe. Harmóniában voltak, a madarak részvétet nyilvánítottak és még utoljára eljátszották neki a legszebb éneküket. Táncoltak neki, de nem csak ők, a faágak is hajlongtak, meglobogtatták a bimbódzó rügyeiket a zöldellő levelek közt és integettek neki.
Majd sorjában elhallgatott mindegyik, mert elbúcsúztak tőle. Régi barátok. Olyanok voltak, mint régi barátok, akikre mindig számíthatott, és most elbúcsúztak tőle.
Lesütötte a szemeit és csak az utat bambulta. A fák lombkoronái árnyékot vetettek a környezetre és minden félhomályban állt. Ahogy lehajtotta Firel a fejét, a hajtincsei alatt arca szinte nem is látszott. Csak a szája, ahogy néha kinyitotta egy kis levegőt beszívni rajta. Egy kicsi fénysugár világított a szemébe, mire pupillája összeszűkült, hunyorgott egyet, majd elmúlt. Szeme bágyadtan meredt előre, orrjuka ki-be tágult, ahogy szívta az erdő levegőjét. Aztán jött egy újabb, ami már erősebb volt, mint az előző. Majd egy újabb és Firel szemei végre felforogtak és vagy ezer ilyen fénycsóvát pillantott meg maguk előtt beszűrődni hozzájuk, ahogy egyre mentek és mentek előre az erdőben. Sod kardja megvillant egy ilyen fenysugár érintésére, ami egy újabb hunyorgásra kényszerítette Firelt. Tátott szájjal nézte, ahogy az aranyló fények szaporodnak és tágulnak előtte, nem tudott betelni a látvánnyal. A szemében úgy tükröződött a sok fényforrás, mint a csillagok az égen, ahogy bámulta őket. Majd hirtelen eltűnt minden szürkeség és Firel szeme káprázott a reázúduló világosságtól. Hirtelen nem fogta fel saját magát, szemöldöke gyűrődve próbálta beárnyékolni pupilláját, majd Sodot hallotta meg hirtelen, ahogy csak ennyit mond:
-Megérkeztünk.
Ahogy ezt kimondta, víz zúdulását hallotta meg és esőillat csapta meg az orrát, de olyan erővel zuhogott, hogy nem kis patak volt az, majd a vakító világosság elhalványodásával kitárultak maga előtt a Nyugati Kastély egeket karcoló tornyai, az üvegből készült kupolái, az aranyozott bástyák, melyek kardokként nyúltak ki a hatalmas építmenyből és szinte káprázott a szeme a sok színtől és a hatalmas látványtól. A kastély színe nagyrészt arany és fehér volt, néhol halványkék tónusok, de a Nap déli világításával az egész ragyogott. Oldalából néhol vízesés ömlött ki, ködöt teremtve ezzel maga köré, amelyből kinőve hatalmas zöldellő fák szegélyezték oldalait és már a tavaszi virágaik szirmait pergették, ami rózsaszín esőt keltett a kastély körül, Firel a kezét kinyújtva a markába fogott egyet, majd elengedte és tovább vitte a déli szellő. Üvegkupolái nagy csarnokokat foglalhattak magukba, melyekben Firel maga előtt látta a pergő szoknyákat és a kopogó cipőket, melyek keltik a nagy és fennséges bál robaját. Szerteágazó részei mohón birtokolták a területet, melyet az egész körbefoglalt és csak pislogva lehetett észrevenni, mennyire tökéletesen erős és pontos a kialakítása. Olyan fennséges és hatalmas volt, mintha már a jelenlétével tiszteletet, alázatot parancsolt volna, ugyanakkor erőt és mérhetetlen gazdagságot jelenítve.
A kastélyt egy hatalmas híd kötötte össze azzal az oldallal, ahol most Firelék megálltak, hiszen egy mély szakadék tátongott a mélységbe közöttük. A szakadék aljában kis folyó folyt, amibe ömlött a kastélyból áradó víz és vitte tova a folyó a fákról és bokrokról lehullott tavaszi leveleket.
Sod megindult a híd felé, aminek oldalaiból kis fáklyatartók emelkedtek ki, kövei erős kőtéglából épültek és csak úgy csattogtak Sod paripájának patái alatt. Karcolások és sérülések borították néhol a kövezett utat, kis mélyedések, amiket még azóta se tömtek be. Olyan lordok és nemesek harcolhattak egykor itt, mint az ősi első urak, vagy maga a sárkányidomár!
A paták olyan élesen csattogtak a kristály kinézetű kövön, hogy Firel grimaszolt egy pillanatra, de a kastély látványa elnyomott mindent. Olyan óriasi és fennséges volt, hogy Firel majdnem lehajlott a lováról, ahogy bámulta azt.
Ahogy közeledtek, egyre erősebben látszódtak a részletek; a cifra díszek a falakon, a kristálytiszta üvegablakok, amik néhol vagy két szintnyi helyet foglaltak el és tükröződött bennük a maguk mögött hagyott erdő. A híd közepén jártak és Firel a mélybe nézett, ahol csodálatos csobogással haladt a kristálytiszta folyó. A híd végén két vaspáncélos őr állt és tisztelegve köszöntötték Sodot, aki egy bólintással nyugtázta azt. Egy hatalmas tér nyújtózott a kastély előtt, ugyanolyan gyönyörű kövekkel kirakva és csak úgy tornyosultak a magasba a tökéletességgel megformázott sövények és fák, néhol hosszú virágágyás húzódott és magas melléképületek -és tornyok szimmetriázták a teret és ugyancsak katonák őrizték az aljukat. Ahogy keresztülsétáltak a virágoskertek macskaköves utain, pár udvarhölgy sétált el előttük napernyőt tartva maguk felett, kuncogtak és bámulták a jövevényeket, mellettük egy fiatal kertész vágta egy nagy metszőollóval a virágokat, Firelék érkezésére felnézett, és dús haja között bágyadt szemét feléjük fordította. Firel torkában dobogó szívvel nézegetett körbe és minden találkozásra egy kíváncsi szempárral, elvörösödve húzódott vissza a feje a kulcscsontjához, hátha észrevehetetlenebb lesz, de úgy látszik, még így is túl kivehető. Egy barna zsákruhás férfi sietett oda hozzájuk és miután mind leszálltak a lovakról, a kantárjuknál ragadva elvitte azokat mögülük. Felsétáltak a márványból épült szürke lépcsőn, Sod elöl lépdelt, a két katona pedig Firel két oldalán, majd a karjánál ragadták őt és úgy hurcolták tovább. Bár Firel ment magától is, mint ebben a három napban folyamatosan, valószínűleg csak a formalitás kedvéért csinálták. Felértek a lépcső tetejére, ahol egy olyan hatalmas fehér kapu nyújtozkodott, hogy Firelnek teljesen hátra kellett hajolnia, hogy a tetejét láthassa. Egy kis pillanat múlva hatalmas hangot keltve ezzel a kapu kinyílt, és beléptek a Nyugati Kastély márványozott folyosójára.
Lélegzetelállítóan festett a belseje, olyan, mintha ezer meg ezer angyal faragta volna a falakat és a szobrokat, több szolgáló sürgött-forgott, és ugyancsak katonák őrködtek minden sarokban és szegletben. Végiglépdeltek a lakkozott parkettán, a falak díszítve voltak mindenféle mintával és a narancssárga árnyalataival, ami a festett ablakokon keresztül beáramló déli napfényben mint az oroszlán sörénye, úgy csillogtak.
Firel és a katonák csizmája nagy hangot keltett a kopogással a tiszta kövön, ahogy hirtelen megálltak egy nagy, íves ajtó előtt. Két katona állt az ajtó két szélén, és lándzsáikkal lezárták előttük az utat, amikor odaértek.
-A Nyugati Kastély Urának parancsára meghoztam a lányt. Szívem arany, min hazugság nem ejt heget. - tette a kezét a szívére Sod és a katonák elvették előlük a díszes fegyvereiket és megfordulva betolták a nehéz ajtót, melyen át fehér fény csapta meg a szemüket. Bevezették rajta a lányt és megálltak a kitárult ajtótól pár méterre, majd az nagy dörrenéssel bezárult. Kellett egy pár másodperc, hogy kitisztuljon Firel előtt a kép. Friss rúnavirág illatot érzett, kezeit megnyújtóztatta, hogy körülvegye az új hely friss és erős lége.
Mikor hozzászokott a szeme a világossághoz, maga előtt egy magasított részt látott, ahova pár fok lépcső vezetett fel. De ők nem mentek tovább, csak megálltak pár lépésre a nagy visszhangot keltő ajtó előtt, ahogy az bezárult. A megemelt rész tetején egy díszes trónban volt valaki. Szobormozdulatlansággal ült kényelmesen és a lányt nézte, majd egy ujjmozdulattal eltávolította mellőle a katonákat és Firel egyedül maradt a terem közepén. Nagy és ilyedt sóhajokat véve figyelte, ahogy Sod és a katonák a terem szélén megálltak, majd a fejével előre somfordált és csak az alak halványkék szemébe nézett. Az csak a vékony koronáját piszkálta, mely a fején haladt körbe és alacsonyan álltak ki belőle a koronát díszítő részek. Nagy palástja oldalt narancssárgán ömlött lefelé a trón alját érve és gyűrődésekben végződött az egyik díszes cipője alatt. Olyan fennségesen nézett a szemével, látta benne Firel a hatalmat és a tiszta tökéletességet.
-Dehát, ő csak nem...
A Nyugati Kastély Uralkodójával állt szemben. Firel fintorgott egyet a nagy hatalmat és gazdagságot látva és csak farkasszemet nézett a Nyugati Kastély urával, aki nagy figyelmességgel méregette őt, ujjával még mindig a koronáját piszkálta. A lány a száját résnyire kinyitva lehelt egyet a levegőbe, miközben félig lehajtott fejjel bámult rá, ami egyértelműen az ellenszenvet vélte kimutatni az előtte ülő fennséggel szemben.
-Te lennél Hörgberg Firellia, Erain harmadik pusztult városából, jól mondom? - tudakolta az úr a trónjában terpeszkedve, mintha még mindig nem lenne biztos benne, hogy tényleg ő áll előtte.
-Igen. - hangzott a rövid válasz és az úr a másik kezével kezdte simogatni a koronáját.
-Messzeföldekről hallottam rólad, arról a kislányról, aki egymaga túlélt egy egész mészárlást.
Firel meghökkent, de próbálta megtartani önuralmát és a Nyugati Kastély urának szemébe nézett.
-Így van.
-Micsoda hihetetlen történet! Szerencsésnek tudhatod magad.
Firel oda-oda pillantott Sodék felé, akik csak a fal mellett álltak, leszegett fejjel. Ők már nem segíthetnek. Beteljesítették a szolgálatukat. Firel már önmagáért felel.
A lány még csak ekkor pillantott a másik oldalra, ahol egy fehér oszlopnak támaszkodva egy ifjút pillantott meg. Félig elbújva az oszlop mögött, nekitámaszkodva figyelt, keresztbetett karral és lábbal. De a szeme két smaragdra emlékeztette Firelt. Üveges tekintete elvonta a lány figyelmét, mintha valami nem is valós dolgot látna. Barna haja kis kócai be-belógtak a smaragdok elé, amik mozdulatlanul csak figyeltek. De Firel gyorsan visszafordította a szemét a Nyugati Kastély ura felé, mert eszébe jutott, kivel is áll éppen szemben.
A terem tetejét borító cifra üvegen át a Nap közvetlen Firel hajára sütött, a haja csillogott. Firel egymaga volt az úrral szemben, már csak egymaga. Hát felemelte fejét, hogy újra ránézhessen.
-Igen. Szerencsésnek tudhatom magam.
Az úr az őszülni készülő szakállát dörzsölte, a gyűrűk és ékszerek nagy zúgást keltettek, ahogy minden mozdulattal a trónnak csapódtak. Firel gyanakvóan álldogállt a terem végében, kócolódó haja a vállán nyugodott.
-Szeretnélek megvendégelni téged, kedves Firellia.
Kérdő pillantások vetődtek az úr felé, a katonák még mindig lesütötték a szemüket, Firel nem tudta kire nézhessen válaszok után keresve, így hát csak az egyedüli megmaradt forráshoz fordult.
-Köszönöm a nagylelkű gesztust, de mégis miért részesítene engem ebben a nagylelkű ajánlatban, fennség?
-Engesztelésül a kitartásodért és a sok szenvedés kárpótlásáért, bátor leány. Szeretném jobban megismerni ezt a szerencsés lelket.
Firelnek erre még több kérdés vetült a fejébe, csak úgy torlódott a sok zavart gondolat és láz, az, hogy legszívesebben kiszaladna a teremből és meg sem állna valamelyik másik kastély határánál.
-Megszállhatsz az egyik vendégszobámban és én ellátlak minden jóval és kénnyel.
Firelnek olyan volt ezt hallani, mintha csak bement volna a fülén, a másikon meg kiment, mert ez lehetetlen. De gyorsan visszahúzta a tudatába, majd:
-Ez meg mi a kénköves mennydörgés??!!
-Ez egy kíváló ötlet, fennséges uram. - lépett be az egyik oldalszárnyi ajtóból egy férfi. Az ajtó nagyot csapódott utána, jövetele váratlan volt és épp elég elegáns, hogy Firel már az eddiginél is mégjobban megrémüljön. Felfújt ujjú felsőt viselt, melynek nyakában gyöngylác lógott és ugyancsak felfújt nadrágja végében harisnya szorította lábát, cipője egy feketén lakkozott cipő volt, kezében pedig egy tollat szorongatott egy gyűrött papírlappal mellette. Az egész öltözéke a fehér és a halványzöld árnyalatában játszott, néhol aranyszínnel körítve - Biztosítanunk kell a legjobb helyet a kastély díszvendégjének.
Díszvendég?
-Így igaz, főtanácsos, szeretném, ha elintézné, hogy a hölgy tetszése szerint osszuk ki neki a szállást. - majd egy laza intéssel parancsba foglalta az előbbi kijelentését.
-Igen, fennség.
A - mint kiderülő - főtanácsos kimért léptekkel sétált el Firel mellett, amit a lány végigkövetett a szemével, azután Sod és a többi két katona a terem falától a lányhoz lépett, megfordították és hátulról megtolva egy kicsit késztették indulásra, majd mögötte kísérték a főtanácsos után. Kiléptek a kinyíló díszes ajtón, a kopogós márványpadlóval fedett folyosón haladtak tovább, majd Firel még egyet hátrapillantott a bezáródó ajtó felé, ahol a szűkülő résen keresztül még tudott vetni a Nyugati Kastély Urára, majd a kísérteties idegenre az egyik vastag oszlop mögött egy utolsó pillantást. Majd bezárult az ajtó. Végigzengett a hangja az egész folyosón, amin most ők öten keresztülhaladtak. Firel nem bírta ki, hogy ne csodálja meg újra a faragott, fehér falakat; néhol az oszlopokban szürke, csiszolt kő is látszott és persze az aranyszín, ami az oroszlán szőrének a színét és egyben a fennségét szimbolizálta. Felfelé és lefelé vezető lépcsők mellett haladtak el a folyosón és mindenféle szoba becsukott ajtaja mellett, némelyiknek csak félfája volt, ezért Firel néhol belátott egy ebédlőbe, vagy egy teás vendéglátószobába, de a többi ajtó mögött biztos valami érdekesebb is relylett. Egy széles lépcsővel találták szembe magukat, ami mint egy szoknya, felfelé beszűkült és onnan újabb folyosók nyíltak tovább. Fellépdeltek rajta, alattuk egy vörös szőnyeg folyt, mint a fátyol és széleit aranycsíkok díszítették. A tetején jobbra fordultak, Firel pedig lenézett a korláton, mely elválasztotta a szűk folyosót a lenti szint szakadékától. Gyönyörű látvány volt, ahogy a Nap fényt vetett a térre néhány ablakból és a padló ezüstösen csillogott, mint egy szürke tó. Elvezették egy kétszárnyú ajtóhoz, melyet kinyitva egy kültéri folyosóra értek ki, melynek oszlopai tartották a tőlük jobbra húzódó kőkorlátoknál a felső szintet. A korlátnál kinézve rá lehetett látni a kastély udvarára, ami ugyanúgy ki volt kövezve és szebbnél szebb virágok díszítették azt, messzebb látni lehetett a kastélyt körbeölelő sűrű tölgyerdőt, annál is messzebb pedig már lehetett látni a hegyeket, melyek valamelyikénél bizonyára ott tornyosult az Északi Kastély is. Firel még rálátott egy körkorlátos teraszra is, ami az épület egy kiálló részén helyezkedett el, tőlük egy szinttel feljebb. Egyenesen a kertre nézett, de valahogy sokkal elhagyatottabbnak tűnt, mint a kastély többi része. Lábai tovább vitték egyenesen vissza a kastély belsejébe. Egy újabb folyosón mentek keresztül, előtte a főtanácsos lépkedett büszkén és vegigsimított fehér, középkorú kezével az egyik márványszobron. Az érintés nem hagyott foltot rajta, ugyanúgy csillogott, mint előtte. Firelt megkísérelte a gondolat, hogy ő is megtapintja a szobrot, amihez mindjárt ők is odaérnek, de inkább elvetette ezt az ötletet és baktatott tovább a négy férfi között.
A főtanácsos úr egyszer csak megállt egy ajtóval szemben. Ez a folyosó, amiben most jártak egy kicsit melegebb színekkel is meg volt töltve és kicsit otthonosabb volt; a falakból sorban díszes gyertyalámpák ágaskodtak ki oldalra, tartójuk aranyszínű volt, a mennyezetet fényesre csiszolt tölgyfa alkotta és a sok ajtó, ami a folyosóból nyílt, ugyancsak barna színű fából volt.
-Ez megfelelő lesz? - kérdezte Firel felé fordulva a főtanácsos, majd kinyitotta az ajtót és tenyerével betolta azt.
Firel gyanakvóan nézte az előtte kitáruló helyiséget, ahonnan először fény szűrődött ki, ezzel hunyorításra kényszerítve őt, majd kiélesedett minden és meglátott egy hatalmas íves ablakot, ahonnan beszűrődött az a vakító fény. Ledermedt egy pillanatra az ajtóban, mivel egy olyan szoba tárult elé, amit legfeljebb csak álmaiban láthatott volna.
Rögtön előtte egy cifra fotel helyezkedett el, ami féloldalasan egy lobogó kandalló felé nézett az ajtótól balra. A kandallót könyvespolcok vették körbe, melyek beterítették a falat, kivétel a kandallót, melynek díszes teteje fölött egy gyönyörű, reneszánsz díszítésű falióra mutatta az időt. A mennyezet vagy öt méter magasan fedte a szobát, a közepéről pedig egy hatalmas aranyozott gyertyacsillár lógott le. Firel ámulatában a lábai maguktól beljebb léptek. A küszöb után bronz szőnyegre lépett, mely aranyló vonalakkal és formákkal volt cifrázva minden szegletében. A szemben lévő ablak mellett egy üvegezett ajtó vezetett ki egy ottani kis félkör erkélyre, melynek korlátjai ugyancsak vastag fehér kőből épültek. Az üvegajtótól a szobában egy kétfokos lépcsőnyi szintemelkedés volt, ahol egy nagy baldehines franciaágy helyezkedett el a falhoz tolva. Két szélén cifra lábakon álló éjjeliszekrények álltak, jobbra mellettük pedig egy fehér faajtó volt aranyszínű kilinccsel. Az ágy rózsaszínes huzata tele volt varrva fehér csipkével és halvány mintákkal rajta, az oszlopaihoz, ami a négy szélén tartotta a sötét tetőt pedig átlátszó függöny volt hozzákötve.
Firel a fotel mellett megállva rápillantott a mögötte állókra az ajtóban, ahol is megpillantotta Sod akaratlanul kigúvadt szemeit, ahogy végigpásztázott a szobán. Visszafolytott ezáltal egy röhögőgörcsöt a hasában, ami majdnem kiszaladt a katonákat látva, de a főtanácsos viszont csak mereven állt az ajtófélfa mellett és udvarias hangon szólalt meg:
-Nos, hogy döntött?
Addigra Firel magához tért és gyorsan a főtanácsos erősbarna szemeibe nézett.
-I-igen, azt hiszem, ez jó lesz.
-Rendben, akkor kérem, helyezze kényelembe magát, az Úr hamarosan találkozni kíván önnel a trónteremben. - azzal megfordult és megköszörülte a torkát, hogy Sodék menjenek egy kicsit már arrébb, mire ők észre véve magukat haptákba álltak és kiengedték a főtanácsost, aki maga után becsukta az ajtót.
Firel csak nézett körbe; nézte a kandallót, a könyveket, az ablakot, az erkélyt, az ágyat, az ablakkal szemben lévő falnál pedig egy asztalkát pillantott meg egy háttámla nélküli, párnás tetejű székkel. Az asztalkához egy hosszúkás tükör volt hozzárögzítve, amiben pont rálátott akkor magára; szeppent arcát pillantotta meg a tükörben, a haja kócos volt és egyenetlen, felsője koszos és szakadt, a többi pedig akkor nem látszott. Nem sok figyelmet szentelve rá elnézett onnan, fellépdelt a lépcsőn és az ágyhoz érve megfordult, leült a végébe, majd hátradőlt. Haja szétterült körülötte, kezeit a teste mellett hagyta, majd ezt motyogta maga elé:
-Mégis mi a búbánatos fene történik?!