Sárkány Birodalom

4. Fejezet

A Nap első sugarai szűrődtek be a behúzott függöny apró résein keresztül, amik gyengéden simogatta Firel álmos arcát. A takaró, a lepedő és a párnák össze-vissza fetrengtek, mintha csak egy disznóólat ábrázolnának. Firel lassan felemelte a fejét, majd a törzsét is és előrehajolt az ágyban. A haja olyan volt, mintha egy gólya rakott volna benne fészket. Megdörzsölte piros szemeit, és egy halkat ásított a keze alatt. Ezután kihúzta magát és hátát kinyújtóztatva szívta be az ablakból beáramló friss, reggeli levegőt.

<•>

Barna csizmálya nagyokat trappolt a hosszú lépcsőn, miközben lassan és magabiztosan haladt lefelé és a földre egy kis ugrással ért le. Odaballagott a recepcióshoz és a markába nyomta az idős tulajdonostól kapott ruhapakkot.
-Ezt, kérem adja oda a tulajnak és adja át őszinte hálámat! - a recepciós bólintva vette át a gondosan összehajtogatott stócot és a pult alá helyezte.
Az öregember valószínűleg örökbe adta a ruhákat, úgyhogy biztos nem haragszik meg, ha a csizmát megtartja.
A lány a szakadt és lenge ruháiban ballagott ki az épületből, majd a kikészített lovakhoz ment, ahol Sod és a két másik katona készülődött. Firel arca nyugodt magabiztosságot sugallt, az enyhe mosolyát pedig nem tudta elrelyteni. Ahogy odaért, Sod - aki éppen a nyergét igazította - gyors fejmozgással pillantott rá és úgy kezdett bele mondanivalójába:
-A Nyugati Kastélyhoz két nap múlva, délre kell odaérnünk. Az ellátmányokat a városban fogjuk beszerezni, aztán a Lárel-folyó mentén indulunk nyugatra. 35 kilométeren belül van egy város. Ott fogjuk tölteni az éjszakát. - fejezte be az utolsó mondatot is már a lovon ülve.
Firelnek már fel volt szerelve a lova, de biztos volt benne, hogy nem Sod lett volna ilyen szíves. Nem is fordított rá túl sok figyelmet, csak felnyomta a kengyelbe akasztott lábával magát a ló hátára és hagyta, hogy Sod mellette elhaladva elhelyezkedhessen az élen. Addigra a két katona is már Firel két oldalára igazodott, majd elindult a négy fős brigád. Firel csak nyugodt és elégedett tekintettel meredt a tájba, ami egyelőre a nemes hölgyektől és uraktól hemzsegő, gyönyörű építészettel sajátoskodó Keniyor volt. A hűvös szél ekkor meglengette a lány kiengedett haját és a férfiak kabátjának alját. Nyugtató és viszonylag csendes volt az akkori helyzetük, ám mégis valahol feszültség honolt a légkörben. A katonák megtanulták magukban tartani az érzéseiket és semmiféleképpen nem mutatni ki, - ami egyébként Sodra is igaz kéne legyen, ám belőle jött a legtöbb merevség - ezért csak Firel arcán tűnt fel a száját összeszorító "álszent nézés". Vagy inkább, mintha csak tudna valamit, amit nem mond ki, de őt megmosolyogtatja. Ekkor újabb széllöket zúdított át az utcán, ami akkor már a különböző boltok és szalonok tábláit is meglengette, köztük azét a boltét is, amelyhez Sod bekanyarodott és a kis épület előtt leszállt a lováról. Benyitott a felettük lógó kis csilinget meglengető üvegesajtón, majd alatta a fapadló kicsit megnyikordult, mikor rálépett. Őt követte a két katona és Firel. Nem is köszönt egyikük sem az eladópult mögött álló tulajnak, aki csak kigúvadt szemekkel figyelte a bolt ételsorai között eltűnő vevőket. Firelt az egyik katona húzta magával egészen a húspultokig. Olyan illat csapta meg a lány orrát, amitől majdnem ott helyben összeesett. Nagyokat szippantva a levegőbe követte tovább a bámészkodó katonát, aki éppen a csirkefarhátokat méregette. Firelnek majdnem a nyála is kicsordult a füstöltlibacomb láttán, az eladó pedig csak oldalradőlve nézte, ahogy a vásárlók az árukínálatok közt válogatnak. Firel nem bírta tovább. A közvetlen előtte lévő füstölthúsok egyikének madzagjához lopakodott ujjaival, és amikor az eladó átfordult az éppen a pékárukat nézegető Sod felé, a lány rántott egyet ujjaival és a háta mögé fogta a húst, bedugta felsője alá és betűrte azt a nadrágjába, hogy a hús stabilan megmaradjon a koszos pólóban. Színjátékát jól előadva válogatott tovább a szalonnák között, közben észrevétlenül elrendezve a libacombokat, ezzel eltűntetve az üresen maradt helyet.
A katona a különböző fűszerekhez ballagott, ahol a diófapolcokon kis üvegcsékbe helyezve sorakoztak a különféle füvek, aromák, gyökerek, gombák, fűszerek és még kitudja, mi minden más. Firel figyelmesen elemezte őket, bár a cimkékre ráírt nevüket nem tudta meg. Egészen érdekes növényeket is megpillantott az üvegekben, mint például egy kétfelé ágazó zöld szárat, melynek tetején csúcsban felfelé haladó, sok fényesen világító szirmokból álló lila virág nőtt. Körülöttük fényeslila, pollenszerű anyag szállingózott.
-Az egy maszrál virág. - szólalt meg a férfi az eladópultnál keresztülnézve nagyra nagyító szemüvegén, egyenesen a lányra. -Külföldről való, a peramidák földjéről. Amióta pusztítottak a sárkányok, csak párszázezer példány maradt belőle. - igazította meg domború orrán a szemüvegét, majd egy újságot emelt magához. Firel érdeklődő arccal figyelte a férfi szavait, majd kíváncsian visszafordulva a kis üvegbe zárt furcsa növényhez nézte még egy darabig, aztán eltávolodott az üvegtől és tovább nézelődött.
-Ezek lesznek. - dobta szinte oda Sod a tulajdonos elé az árukat, majd egy karjával rátámaszkodva a pultra, várta, amíg a péztáros meg nem mondja neki a tartozást. Firel a katona kíséretében odalépett a támaszkodó ember mellé és a katona is lerakta a kiválasztott húsokat. A másik a hátsó raktárból lépett elő egy kisebb szalmabálával a vállán. Ledobta a pultra, ami mögött a tulaj csak pislogott.
-Összesen 16 júr lesz.
Sod egy darabig csak nézte a péztárost, majd a szemét forgatva belenyúlt kabátja zsebébe és egyetlen kezében kiszámolva csapta le a tartozást. A tulaj lehúzta a pultról a 16 aranyérmét, melyeken egy sárkány feje volt oldalról vésve. A négy ember ugyanúgy udvarias köszönés helyett csak kidübörgött az üzletből és az ajtót az utolsó katona úgy csapta be, hogy az majdnem kitört. Felültek a lovukra és Sodom Főtábornok vezetésével elviharzottak a bolt elől.
A nemes emberek közt haladva érték el a város falait, ahol Sod intett a tetején őrködő katonának, majd a hatalmas kapu rácsai a magasba emelkedtek és a földúton végigügetve hagyta el a csapat a várost.
A fák újra gyengéden lengedeztek Firel fölött és újra hallotta a fű susogását a lágy szélben, közben a lácok csörömbölését, amint a hatalmas vasrács lassan bezárul mögöttük. Ekkor elővette a füstölthúst a pólójából és majszolni kezdte.
-Mostmár lopsz is? - kérdezte elöl goromba hangon Sod.
-Miért, kifizetted volna? - kérdezte hamis meglepettséggel Firel, hiszen egyértelműen tudta a választ és a férfi hallgatására mosolyogva harapta tovább a húsdarabot.
-Azt nem tanították meg neked, hogy a feletted állókkal tisztelettel kell viselkedni? - kérdezte Sod szobormerevséggel ülve a baktató lován.
-Érdekes... úgy emlékszem tegnap te kerültél alulra.
Sod ekkor villámsebességgel pördült meg a lovával és kardja nagyot zúgott, mikor azt kirántotta a tartójából és a lány nyakához szegezte. A lány lova egyet hátrébb lépett a hirtelen esemény következtében, de Firel csak állát emelte feljebb Sod kardját érezve a torkán, majd csak kis mosollyal nézte a férfi ráncba szorult arcát, amint a fogait csikorgatva szegezi a lány vékony nyakához az oroszlánmintás kardot. A katonák mit sem téve csak mozdulatlanul és a lányt nézve álltak meg mellettük. Ebben a pillanatban csak Sod és Firel hatalmas lélegzeteit lehetett hallani és csak a villámokat szóró szemeik léteztek, majd Firelnek a szája lehorgadásba feszült, mikor a kard hegyénél vékony vércsermely folyt le nyakán. Ezt látva Sod szája még jobban vicsorgásba folytódott és szemiben csak mérhetetlen nagy büszkeség tükröződött, amit akkor féltett. Majd fenyegető vicsorral a képén, elemelte kardját a lánytól, aki abban a pillanatban a nyakához kapott. Sod menetirányba fordult és a lovak újra elindultak. Firel elemelte a kezét a torkától, ami csupa vér volt, majd szakított egy darabot a felsőjéből és odaszorította, hogy eláljon a vérzés. Közben egy kicsit elmosolyodott, hiszen végülis ő győzött. Azzal, hogy Sod már fizikai cselekedetre tért, szinte elismerte Firel nyereségét.
A csönd ellepte a teret és csak a lovak patái dobogtak, mintha a heves szívverését követnék a vérző nyakú lánynak. A koszos rongy hamar megtelt vérrel, de Firel még mindig erősen szorította. A sok szenny a rongyon úgy keveredett a vérrel, hogy az már szinte fekete volt, a régebbi foltok pedig már az alvadástól megkeményedtek. A fájdalom elég erős volt, de Firel semmilyen áron sem mutatta volna ki. Mikor elállt a vérzés, a lány az út szélére hajította a vörös ruhaanyagot, ami a murván nagy port kavart fel. Firel a tájba meredt és a hatalmas tisztáson keresztültekintve látta a messzi hósipkás hegyeket, amik a felhőket karcolják, aztán pedig már hallotta a Lárel-folyó halk csobogásának robaját is.