Soha, de soha... - Egy szellemes szerelmes történet (BTS - JHS ff)

12. Segítség

2020.06.05 Péntek 20:00

Szegény fiú! Napok óta alig alszik. Élő halottként mászkál a lakásban már hetek óta. Legutóbb, amikor a lakrészemen járt, nagyon meglepett. Éppen, hogy csak el tudtam bújni előle, de még így is felfedezte a családi könyvet az asztalon. Szerencse, hogy nem olvasott bele. Ellenben nagyon sokáig bámulta a festményemet. Mintha furcsán ismerős vonásokat fedezett volna fel. Nagy sóhajok közepette sietett el valahova, de mire visszajött, még rosszabb állapotba került. Mintha nem önmaga lenne. Látom, ahogy folyamatosan jár az agya. Többször is próbált azzal a nővel beszélni, de valahogy mindig elbaltázta.

Lehet, mégsem kellett volna az a bűvös tea. Lehet, csak rontott a kapcsolatukon. Vannak napok, amikor egyáltalán nem szólnak egymáshoz, kerülik a másikat, és furcsán udvariasak. Ennél még a veszekedésük is jobb volt. Az legalább szórakoztatott. De most olyan, mintha egy romantikus komédia helyett valami borzalmas drámát néznék, ahol a főszereplők, napról napra egyre jobban eltávolodnak egymástól, míg a végén a néző már csak azt veszi észre, hogy mások a szereplők, mert ez már túl uncsi volt, így menet közben átírták a forgatókönyvet. Uncsi, uncsi, uncsi.

Hopie már vagy egy fél órája csak a bejárati ajtót figyeli, nem mer megmozdulni: mintha aggódna a lányért. Többször is a kezébe vette a telefonját, meredten bámulta, majd a kanapé másik felébe dobta. Édeském, ha fel akarod hívni, hogy merre jár, tedd meg! Tedd meg az első lépést! Légy férfi. Amikor nem figyelt, mindig egy kicsit közelebb és közelebb próbáltam lökni neki azt a fránya készüléket, hátha veszi adást. De egyelőre csak a tv-t bámulja. Én is aggódom azért a nőért, de most valahogy kicsit hevesebben ver a vén ketyegőm, hogy itt ülhetek mellette csendben, és bár ő nem érzi, foghatom a kezét és leplezetlenül bámulhatom őt, minden zavaró tényező nélkül.

Annyira hasonlít rá. Szinte pont ugyanolyanok az arcvonásai. Szépen ívelt sűrű szemöldökét kissé takarja a haja, hosszú pillái néha megremegnek, ahogy a tv-ben látott események alakulnak. Néha összehúzza, ettől sokkal erősebb a tekintete. Ajkait szorosan összezárja, de olykor a széle mosolyra rándul. Fehér bőre, kissé megbarnult a tavaszi napsütésben, de ettől még vonzóbbá vált számomra. Bárcsak élhetnék, bárcsak 300 évvel fiatalabb lehetnék! Akkor megmondanám neki, mennyire gyönyörű, mennyire kedves, gondoskodó. Bár hallhatná a hangomat!

Ajtócsapódás. Sora tipeg be, fura egyenes tartással. Bele sem köt az én drágámba, azonnal a szobájába siet. Egyszerre ugrunk fel a kanapéról Hopie-val, és utána indulunk.

- Valami baj történhetett? – motyogja az orra alatt. Pont ugyanerre gondoltam én is.

Ő a konyha felé veszi irányt, én rögtön Sora szobájába sietek. Felöltözve az ágyán fekszik hason. Ki se látszik a párna alól, onnan sóhajtozik mélyeket.

- Sora, tudom, hogy nem hallasz, de minden rendben? – kérdezem a hátától, majd az ágy másik felére sietek - Nekem elmondhatod...

- Nem kéred a teádat? – támaszkodik a drágám az ajtófélfának. Nem csak Sora, de én is nagyot nyelek, amint meglátom. Ez a fiú egy főnyeremény, minden tekintetben. - Ha szeretnél beszélgetni, kint leszek a nappaliban.

Valami nagy bánat nyomja ennek a lánynak szívét. Ahogy az ágyán fekszik, mellé ülök, és finoman végigsimítok a hátán. Tudom, hogy nem érzi, tudom, hogy ez nem vigasz, mégis úgy érzem, ez a helyes. Nem mindig voltam vele kedves, de most valahogy annyira bánatos, hogy még az én öreg szívem is fáj érte. Sokáig fekszik mozdulatlanul, talán el is aludt, de én végig mellette maradtam.

Nagy nehezen rászánja magát, s végül kimegy Hopie-hoz. Talán neki megnyílik, és talán Hopie is végre kiengedheti magát mellette. A szokásos helyemen, a szekrény tetején ücsörögve nézem őket, ahogy egyre közelebb kerülnek egymáshoz: ahogy Sora könnyes szemekkel suttogva, alig hallhatóan elmondja, mi bántja a szívét, majd Hopie karjaiba veti magát és úgy sír tovább.

Kettesben hagyom őket ebben az intim pillanatban, innentől már csak nem rontják el és képesek lesznek nyíltan, őszintén beszélni egymással az érzéseikről. Jó szemem van hozzá, látom ám, hogy odavannak egymásért.

A padláson megállok egy pillanatra a festmény előtt. Pont az arcomat világítja meg a teli hold. A művész bár mindent megtett, mégsem tudta az arcomra festeni a boldogságot. Ajkaim bár felfelé ívelnek, mégis a szemem az, ami sötét és boldogtalan. Házas asszonyként nekem kellett volna a legboldogabbnak lennem, két csodálatos fiúval ajándékozott meg a férjem, mégis valami, illetve valaki miatt nem voltam már képes őszintén, tiszta szívből mosolyogni. SeokHo egész életemben hiányzott és még halálom után is ő utána vágyódom. Óvatosan leveszem a képet a falról és a hátuljára erősített csaton végigsimítok. Soha, de soha nem szűnők meg szeretni téged.

Drága SeokHo, még mindig szeretlek és várok rád. Kibuggyanó könnycseppjeimet öklömmel letörlöm. Váratlanul szédülni kezdek. Az egész padlás hirtelen egy óriási örvénnyé formálódik. Minden tárgy elveszíti alakját, és csupán egy színes pacaként kezd el körülöttem forogni. A képet kiejtem a kezemből, és megpróbálok megkapaszkodni valamiben, de minden eltűnik a következő pillanatban. Sötétség hullik rám, nem látok semmit. Rettegni kezdek. Ez lenne a vég? Eddig voltam szellemként, és most mi lesz velem? Újjászületek, vagy az örök kárhozatra leszek ítélve? Vajon láthatom-e még őt? Egy fény jelenik meg. Nem olyan, mint a filmekben, hogy alagút végén. Olyan, mint egy vonat fényszórója lenne. Az erős fénytől szinte megvakulok, ezért eltakarom az arcomat és hátra lépek, de inkább megtorpanok pár lépés után, mert a fekete sötétség a mélybe kezd húzni.

- Hát ez meg? – Hopie hangját hallom közelről. Újra kinyitom a szememet. Csodálkozva nézek körbe. Újra a padláson vagyok. Minden a helyén van. A hold még mindig teljes fényében világít, s Hopie épp a hajcsatomat teszi zsebre.

- Ne! Várj! Az az enyém! – kapok utána, de a kezem áthalad a fiún. – Kérlek, csak azt ne! Ne vidd el! – Hiába kiáltok utána, már nem hallja meg.

Lerogyok a padlóra és keservesen zokogni kezdek. Az egyetlen emlékem tőle. Amire úgy vigyáztam 300 éven át, most elveszett. Mégis hogyan fogom visszaszerezni?

* * *

Sziasztok!!! :o)

Igen, jól látjátok... meghoztunk egy rövidke kis részecskét, jelezvén Nektek: bizony, nem felejtettük el ezt a Történetet, és bízunk benne, hogy megérte rá várnotok. Köszönjük, hogy ilyen sokáig kitartottatok, és hatalmas nagy türelemmel vártatok ránk. Nagyon szeretnénk újra sok örömet és szerelmet csempészni a hétköznapjaitokba ezzel a Történettel, és igyekszünk nem kihagyni ilyen hatalmas időt... de kérlek, fogadjátok el, hogy hárman vagyunk, hárman sokszor ötféle életet is élünk, de nem telik el úgy nap, hogy valamelyikünk ne gondolna erre a sztorira...

Reméljük azt is, hogy akik egykoron olvasták és a hosszú kimaradás után megunták a várakozást, azok is visszatérnek hozzánk, s megint Sora és Hopie kalandjaival tart. Mi hiszünk Bennetek, ahogy Ti is hisztek / hittetek bennünk!

Köszönjük, hogy itt vagytok velünk, nyomot hagytok...és ne feledjetek el szólni az ismerőseiteknek a folytatás miatt... ;o)

Hugs&Loves&Kisses,

Semy&Temi&SungUnnie