Soha, de soha... - Egy szellemes szerelmes történet (BTS - JHS ff)

1. A kékzafíros hajtű legendája

1720. 08.15.

Az alig tizenhat éves lány éppen kiért Hanjang szűkös és mocskos piacáról, amikor egy pillanatra megtorpant a várost körül ölelő magas falak mentén. Levette a fejéről a kék kabátkáját, amivel eddig eltakarta arcát a kíváncsi szemek elől, és a karjára hajtogatta. Ha most átlépi a határt, ha kilép a biztonságot nyújtó védelem alól, akkor már nincs visszaút. Hátra pillantott, és észrevette apja egyik szolgáját, ahogy az emberforgatagban megbújva őt figyelte. Nem gondolkodott tovább, futásnak eredt. Szoknyáját megemelte, és az ismeretlen hatalmas külvilág felé vette az útját, ahol még sosem járt, amiről eddig csak a szolgálólányoktól hallott. Nem a kíváncsiság hajtotta, hanem a félelem, az engedetlenség.

Hangosan zihálva, térdein megtámaszkodva állt meg, hogy kifújhassa magát és körbenézzen, merre is járhat. Hatalmas aranybarna mező terült el előtte. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt a csodás ismeretlen látványra. Elnyíló ajkakkal lépett közelebb a mező széléhez, és ujjai közt megforgatott egy barna növényt. Apró kis magvak pattantak ki kezei közül a földre hullva.

- Búza? - csillant fel a szeme. - Ilyen lenne a búza? – suttogta, majd egy újabb kalászért nyúlt.

- Ott van! – harsant fel mögötte egy mély hang. Hátrafordult és látta, hogy három férfi futott felé. Újra ösztönösen cselekedett, nem gondolkodott, hogy merre tovább, egyszerűen csak befutott a búzamezőbe. A magasra szökkent szárak pont eltakarták az üldözői szeme elől, és ezt kihasználva cikk-cakkban futott tovább, abban a reményben, hogy elveszítik nyomait.

Újabb percek teltek el, mire végre nem hallotta az üldözőit, így lassított a léptein, hogy egy kis erőre kaphasson. Szeme elé emelte kezeit, és úgy nézett fel a felhőtlen kék égboltra.

- Még az ég is más itt a szabadban, mint az aranykalitkában.

Nem figyelve a lépteire, egyszer csak megbotlott, és egyensúlyát elvesztve előre esett a porba.

A fiú nem akart lustálkodni, csak egy pillanatra szeretett volna megpihenni. Már napfelkelte előtt, még a kakaskukorékolást is megelőzve ébren volt, hogy minél előbb elkezdhesse a munkát, amit a megbízója adott. Nem volt ő rabszolga, egy házhoz sem volt igazán kötve. Mindig annak dolgozott, akinek segítségre volt szüksége. Minden munkára megbízásként tekintett, hiszen a feladat adott volt, neki csak el kellett végeznie, majd a fizetség felvétele után mehetett is tovább, vagy maradhatott még egy munkára. Régóta élt így, szabadon, a maga uraként, amit semmi pénzért nem cserélt volna el.

A búzamező tökéletes búvó- és pihenőhelynek tűnt a fiúnak. Amikor a Nap magasan járt, és ontotta magából a fullasztó meleget, kevesen jártak erre, így volt egy-két órája, hogy a magával hozott kenyeret és sajtot nyugodtan elfogyassza, és eldőlhessen egy kicsit a kalászok között.

A kék eget kémlelve hallgatta a körülötte összesúrlódó kalászok hangját, amikor hirtelen a semmiből egy angyali lény takarta el előle az eget. Csak egy pillanat volt az egész. Az angyal magasan a levegőbe emelkedett, mintha csak a Napot szeretné megérinteni, majd, mint aki elveszítette a szárnyait, hirtelen zuhanni kezdett. Nem volt idő gondolkodni, a fiú azonnal széttárta karjait, és amint a törékeny test belezuhant, szorosan körbeölelte.

Minden elcsendesült körülöttük, még a tücskök sem mertek ciripelni.

A fiú letekintett a karjaiban pihegő lányra, aki összeszorított szemekkel, minden porcikájában remegett. Szorosan font hosszú fekete hajából tincsek szabadultak ki, és nedvesen porcelánfehér arcbőréhez tapadtak. Ahogy a lány kinyitotta fekete szemeit és felnézett rá, a fiúnak azonnal hevesen dobogni kezdett a szíve.