Soha, de soha... - Egy szellemes szerelmes történet (BTS - JHS ff)

14. Új esély

~Ahn Sora~

2020.06.08. Hétfő 12:35

Az emberek komolyan mondom, nem normálisak! Azzal eddig is tisztában voltam, hogy hatalmas állatkertben élünk, de hogy valóban ennyi majom és csökött agyú disznó meg féreg létezik, az totálisan kiborító! Hallgatom itt ezeket a nőket, akiknek hol a párjuk, hol az apjuk, de sajnos egyes esetekben a testvérük kezeli őket úgy, mintha kitömött állatok lennének, akiknek nincsenek érzéseik, és mindegyikük története mélyen megindító, dühítő és kiábrándító egyben. Persze, ha úgy veszem én is beállhatok a sorba, mert az én apám is egy méretes díszpéldány a páviánok sorában, de azért fele annyi fájdalmat sem okozott – legalább is testi értelemben−, mint itt a többi nőnek a saját emberi állata.

− Miért nem hagyjátok őket ott a büdös francba? – szólalok meg, miközben érzem, hogy az orrlyukam kitágulva levegős füstöt ereszt, mint egy dühöngő bikáé.

− Bárcsak ennyire egyszerű lenne! – Egy hosszú, göndör hajú lány beszél most, akinek az állán és a szeme alatt is kék− sárga− zöld véraláfutások látszanak. Nem lehet több 16 vagy 17 évesnél.

− Nehéz menekülni, ha nincsen hová – teszi hozzá egy idősebb, kopasz nő.

− Nekem sokat segített az Alapítvány, és persze Hopie és YongShin is. Nélkülük ki tudja, melyik utcasarkon lennék totál szétcsúszva a drogoktól – szól egy velem körülbelül egy korú csontsovány lány.

− Ne mondj ilyet, MinSoo... - simítja meg a vállát a mellette ülő kopasz nő.

− Sajnos ez az igazság! De hé, itt vagyok és minden oké. Hopie talált nekem munkát, így már pár hónapja bérlek egy szobát, és még az is lehet, hogy előléptetnek.

− Neked könnyebb MinSoo, mert nincs, aki üldözzön. Ha az én férjem kiszabadul az előzetesből, attól tartok... - Elcsuklik a hangja a fiatal göndör hajú lánynak, és rázni kezdi a lábát ültében annyira, hogy még a mellette lévő szék is remegni kezd. – Hopie ugyan megmentett legutóbb, de kapott egy szép monoklit, és csak azon múlt, hogy nem lőtte le az a szemét, hogy már akkor hívta a rendőrséget, amikor engem meglátott közeledni az épület felé.

− Jézusom, lányok! – mondom, és bár tisztában vagyok azzal, hogy ez nem ad sok vigaszt, de egyelőre nem igazán jutok szóhoz.

− Szóval az a legnagyobb baj, hogy úgy érzem, soha sincsen nyugtom, folyton menekülnöm kell. Ismeritek az érzést, ugye?

− Nem kell bemutatni – szólal meg a legfiatalabb lány a csoportból. Hosszú barna haja gubancos és remeg a keze, miközben beszél. – Apám hobbija a vadászat volt. Minden trófeáját egy kifejezetten erre fenntartott szobában tartotta. Volt ott kitömött hiéna, vaddisznó, szarvas és mindenféle ocsmány fej. Amikor sok idő telt el otthon két vadászat között, anyun vezette le a feszültségét. Mindig a vacsoránál kezdődött. Valami biztosan nem volt rendben és akkor már lendült is az ökle. Az öcsémmel ilyenkor mindig elmenekültünk, de tudtuk, mi zajlik tovább a konyhában. Amikor az öcsém hétéves lett, elvitte magával a lőtérre. Onnantól kezdve egyedül maradtam. Anyu csak az állataival törődött, miközben az öcsém és apám között kialakult egyfajta kimondatlan férfiúi „bajtársi" kapcsolat. Egyik este, olyan tizenegy óra magasságában, apám felkeltett. Azt mondta bátorságpróbára visz minket. Én még örültem is, hogy nem hagynak ki a „buliból". Igen ám, de amint odaértünk, hamar kiderült, hogy... - megremeg az ajka. - Én voltam a préda. A többi fiúnak, köztük az öcsémnek is, rám kellett vadászniuk a sötét erdőben. Persze csak gumitölténnyel, de az is rémes véraláfutást tud hagyni az ember bőrén. A trófea egy, a hajamból levágott tincs volt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy pontosan tudom, milyen érzés menekülni – rántja meg végül a vállát, majd az alsó ajkába harap.