Soha, de soha... - Egy szellemes szerelmes történet (BTS - JHS ff)

11. Vigasz

~ Ahn Sora ~

2020.06.05. Péntek 20:11

- SORA! – Az ujjaim megfagynak a billentyűzet felett. Ránézek a laptopom digitális órájára és nagyokat pislogva látom, hogy már este nyolc óra van, én pedig még mindig az irodában vagyok. – Sora! Ezt nem hiszem el... – Kivágódik az ajtó és az apám viharzik be rajta. Minden szó nélkül elém trappol, és mielőtt felnéznék rá, máris megérzem a szúró, csípő fájdalmat az arcomon. Meglepődésemben kővé dermedve ülök tovább a helyemen. Hajam az arcomra tapad, ahogy apám pofonjának lendületétől a fejem oldalra billen.

- Az én időmmel nem szarakodhatsz! – üvölti, majd fel-alá járkálni kezd az asztalom előtt.

- Én... - próbálkozom, de még mindig sokkhatás alatt vagyok. Mi a fenét keres apám, a nagy Ahn Chaewoo, az én irodámban? Picsába!

- Nem érdekelnek a kifogásaid! Egy hét múlva találkozol a leendő férjeddel, és augusztus 15-én pedig kurvára igent mondasz neki. Eleget tűrtem a gyerekes hisztidet és lázadásodat. Tőlem lakhatsz, ahol akarsz, de ezt nem baszhatod el nekem... – kiabál megállás nélkül. Az egyik kezét a laptopom egyik, a másik kezét a másik oldalára csapja, majd felém dől annyira, hogy a lehelete meglebbenti a még mindig az arcom előtt lévő hajamat. – Értettél? – Ököllel csap rá az asztalra, mire összerezzenek.

Sikerül annyira összeszednem magamat, hogy bólintsak, de közben minden erőmmel a szürke kosztümszoknyámat marklom. Nyelek, majd a fülem mögé igazítom a hajam. Az esti sötétség miatt az irodám üvegfalán megpillantom a vörös foltot az arcomon. A dermedt félelem helyét átveszi a harag.

- Ha csak ennyit szerettél volna, akkor mehetsz is – mondom, és bár még én is hallom, hogy mennyire remeg a hangom, ő mit sem törődve vele, még egyszer határozottam az asztalra csap. Ökölbe szorítom az ujjaimat és a fogaimat is.

- A lányom vagy Sora, és ez kötelezettségekkel jár.

- Mintha az ország elnöke lennél, vagy ilyesmi... - motyogom, de amint kicsúszik a számon, meg is bánom, mert apám pár gyors lépéssel megkerüli az asztalt, aztán egy éles rántással maga felé fordítja a széket, amiben ülök. A karfákon támaszkodik, teljesen uralkodni akar felettem, és ez sajnos sikerül is neki. Makulátlan fekete öltönye és fehér inge a teljes látóterem, késztetést érzek, hogy megszorítsam a nyaka körül a szürke nyakkendőt.

- Nem érdekel a romantikus vágyad holmi csipp-csupp szerelemről, azt teszed, amit mondok és augusztusban hozzámész a Kim fiúhoz.

- Nem – válaszolom. Ellököm a székemet, ami meglepi annyira, hogy fel tudjak állni és farkas szemet nézve vele, összeszedjem minden bátorságomat. – Nem vagyok már tizenkét éves kislány, hogy megmondd, mit tehetek az életemmel és mit nem. Az életem sok területén engedtem, hogy te és anya döntsetek, de a házasság az nem ezek közé tartozik. – Kihúzom a vállam és felszegem a fejem, hogy ne érezzem magam annyira kicsinek.

- Ne akard, hogy kényszerítselek. Lányom. – Úgy köpi ki az utolsó szót, mintha romlott étel lenne.

- Akkor ne tedd, csak hagyj élni!

- Nem tehetem. Túl sok minden függ ettől.

- Akkor sem megyek bele.

- Ez az utolsó válaszod?

- Igen. Most pedig légy szíves, hagyd el az irodámat.

- Ne akard ezt, Sora! – Mutatóujját a kulcscsontomhoz nyomja, aztán úgy rázza az arcom előtt, mint egy őrült Parkinson kóros. Az őrült jelző mindenképpen igaz rá. Apró lépésenként hátrál, és dühítő módon mosolyog közben. Viszket a kezem, hogy búcsúzásul visszaadjam neki a pofont, amit ő üdvözlésképpen adott.