Veszélyes játék /JÁTÉK SOROZAT /

8.rész

🖤Lídia szemszögéből:🖤

Soha nem gondoltam volna a legmerészebb álmaimban sem, hogy, amikor a legboldogabb vagyok, akkor jön a lehető legnagyobb csapás.

Egy idegen világban élünk, ahol senkiben, de szinte senkiben sem bízhatsz. Aki, azt festi az égre, hogy mennyire empatikus, hogy mennyire szent és tiszta ember, a végén mindig ő lesz a legnagyobb áruló.

Indulásra kész voltam, viszont amikor kinyitottam a bejárati ajtót, hogy elindulok, meglepődtem.

Máté várt az autójának dőlve.

- Hát te? - kérdeztem tőle.

- Micsoda kicsattanó fogadtatás! - mondta vigyorogva, miközben egy puszit nyomott a homlokomra.

- Nem mondtad tegnap, hogy reggel várni fogsz, így nem számítottam rád! - mondtam.

- Pont ez volt a meglepetés! Nah gyere, mert elkésünk. - mondta Máté

Már miután felkelltem nem voltam, abban a kicsattanó boldogságban. De Máténak valahogy sikerült mosolyt csalni az arcomra, és a nevetést kicsalni belőlem.

A sulihoz érve rossz érzés fogott el, ha ez mindennap az év hátralevő részében így lesz, akkor hamar tönkre megyek.

Mire ideértünk Máté egészen jól felvidított, egészen eddig a percig nem gondolkoztam semmin, csak Mátéra és rám koncentráltam. Táncosként megtanultam kizárni a világból, azokat a negatív impulzusokat, amik nem valók a környezetembe.

Mennyből a pokolba?? Nem tudom van-e ilyen! De velem 2 perc alatt megtörtént.

A lépcsőn mentünk felfelé, Máté éppen mesélt valamit, miközben kinyitotta nekem az ajtót, és előre engedett, bár ne tette volna.

Péter állt az aulában a szüleimmel szemben, éppen valamiről beszéltek, így nem vették észre, hogy megjöttem.

Zúgni kezdett a fülem, hányingerem támadt és szédülni kezdtem.

- Mit kerestek itt? - kérdeztem dühösen.

Anya, rám nézett! Anya? Milyen furcsa ez a szó! 14 éven keresztül alig volt alkalmam ezt mondani neki.

- A tanár úr tájékoztatott a viselkedésedről! - mondta.

Majd apám, akit úgyszintén nem tekintek apámnak közbevágott!

- Jöttünk, hogy megszüntessük azt a fertőt, amibe keveredtél. Megtiltottam világosan, hogy táncolj! - mondta szigorú hangon.

- Hol voltatok az elmúlt 12 évben? Fogalmatok sincs, hányszor sírtam éjjel, hányszor csúfoltak, mert nincsenek szüleim.- kiabáltam.

A következő pillanatban, csak özönlöttek az események.

A földre rogytam, és már nem érdekelt hányan néznek vagy ki mit gondol, csak sírtam, és próbáltam kapkodni a levegőt.

Nem kaptam levegőt, fuldokolni kezdtem, de pár pillanatot kivéve teljesen józanul érzékeltem a világot.

- Nyugodj meg baba! - mondta Máté az ölébe fogva, de én csak kapkodni akartam a levegőt.

A következő pillanatban Máté elkiabálta magát, én pedig elájultam.

- Hívjon valaki egy mentőt! Elfog ájulni! - kiabálta Máté.

🖤 Péter szemszögéből: 🖤

Reggel indulás előtt frusztrált voltam.

Egyfolytában az járt a fejemben, hogy vajon jó döntést hoztam?!

Az iskolába érve Lídia szülei már vártak, bemutatkoztunk egymásnak, és ettől még csak feszültebb lettem.

Az anyukája alapvetően egy kedves embernek tűnik, az apukája már valahogy nem tűnt szimpatikusnak.

Beszélgetéseink közepette Lídia megérkezett Máté társaságában, és innentől fogva az események, mint egy özönvíz zúdultak ránk.

Lídia mikor meglátta a szüleit, pánik fogta el, majd dühös lett.

- Mit kerestek itt? - fakadt fel Lídia dühösen.

- A tanár úr tájékoztatott a viselkedésedről! - mondta Lídia anyukája.

Ismeritek az az érzést, amikor csak nézitek az eseményeket, és nem tudtok mit csinálni?! Hát velem ez történt...

- Jöttünk, hogy megszüntessük azt a fertőt, amibe keveredtél. Megtiltottam világosan, hogy táncolj! - mondta Lídia apukája szigorú hangon.

Lídia még az eddiginél is dühösebb lett.

- Hol voltatok az elmúlt 12 évben? Fogalmatok sincs, hányszor sírtam éjjel, hányszor csúfoltak, mert nincsenek szüleim.- kiabálta.

A következő pillanatban arra eszméltem fel, hogy Lídia a földre rogy, Máté próbálja elkapni, de annyira hirtelen történik minden, hogy nem sikerül neki. Lídia a földre rogyva zokog. Én pedig továbbra is, csak szótlanul nézem az eseményeket.

Máté beszélt hozzá, de Lídia nem reagált a külvilágra.

A következő pillanatban Máté elkiabálta magát.

- Hívjon valaki egy mentőt! Elfog ájulni.

A mentő egy évezred alatt ért ide, és egy csomó idő volt, míg Lídiát el látták. A mentősök kiküldtek minket.

Lídia szülei elhagyták a terepet, roppant dühös voltam rájuk. Ezek után, ami ma derült ki Lídiáról, megértem, hogy labilisan viselkedik néhány helyzetre.

Míg vártuk a mentősöket, hogy valami fejlemény legyen Lídia állapotáról, Máté dühösen lépett oda hozzám!

- Ha mégegyszer a közelébe mész, és abba Lídiát baj éri, esküszöm, hogy megbánod! - fenyegetett meg.

Negyed óra után Lídiát hordágyon tolták ki, és kijelentette a mentős, hogy beviszik megfigyelésre. Akkor teljes mértékben tudatosult bennem, hogy túl messzire mentem.

És abban is biztos voltam, hogy ezzel Lídiát elvesztettem.

Örökre.