Rövid Star Wars novellák Padmé főszereplésével.
Mi lenne, ha...? szcenáriók, kitöltő részek, főleg a Clone Wars c. animációs sorozathoz, illetve a Sithek bosszújához.
Mivel Padmé a kedvenc karakterem a Star Wars univerzumából, és jogosan kevésnek ér...
Figyelmeztetés: Tales of the Jedi után írtam! Ugyan nagy spoilerek nincsenek, de talán érdemes megnézned előbb azt!
Rendhagyó szösszenet Padmé nélkül, de nem tudtam, hová tehetném ki ezt a magányos Dookut. Talán, ha több ilyen lesz, külön sztorit csinálok nekik. Csak egy kis betekintés Dooku világába, semmi extra.
Ó, és Evidun nevű bolygó tudtommal nincs a Star Wars univerzumban. Nálam most van.
#tales of the jedi feels
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az uneti fa levelei között lágyan motozott a szél.
Jókora törzse, zizegő zöldje ámulatba ejtette a kisfiút, aki képtelen volt betelni a látvánnyal; ahogyan a lemenő nap fénye aranysárgára festette a leveleket, ahogyan az Erő együtt lélegzett a gyökerekkel.
– Dooku mester! – A kisfiú elragadtatottan szaladt közelebb, kezét a fa felé nyújtotta. Mintha kezet akarna rázni a szélben hajlongó gallyakkal. – Milyen szép! Milyen csodaszép!
Dooku arcára halvány mosolyt csalt a fiút rabul ejtő ámulat. A Jedi Templom udvarán kimérten sétáló, barna köpenyes mesterek is lelassítottak, amint megpillantották a tanítványt a fa árnyékában, és a mindent tudók pillantásával biccentettek a mesternek.
A fiatal élet öröme ragyogott a szemükben. Akár csak Qui-Gon Jinnek.
Dooku nem szólt a fiúra, amikor az kitárta kezét, és kiáltva besurrant a lelógó ágak közé. Hagyta, hogy a galaxis szívének szürke betonában zöldellő ígéret elvarázsolja; hagyta, hogy még ne pillantson a háta mögé, a felhőket súroló épületek tömbjeire. Hogy ne érezze a galaxis vállára nehezedő felhőket, csak az azokon átszüremlő napfényt.
Dooku elmélázva sétált közelebb, elrejtve mosolyát a gondolatai mögé. Fénykardjának ezüst markolatára csúsztatta kezét, csak úgy, megszokásból: a hajlított, karcsú fémen megvillant az utolsó napsugár. A fény narancsosan égett, aztán a nap lebukott, és a fényt magába szippantotta a sötétség.
– Mester! Mester! – Dooku még épp idejében kapta oda a fejét, hogy meglássa a Qui-Gon arcáról leolvadó vigyort, és a megjelenő, aggodalmas ráncokat a homlokán. A fiú egy darabig állta a férfi tekintetét, de aztán lehajtotta a fejét. – Bocsáss meg, mester.
Dooku ajka lassú mosolyra görbült. Elméje újabb meg újabb fákat emelt padavanja alakja köré, és a Serenno tiszta égboltja köszönt vissza kék szemében. Milyen különös, hogy van, aki egész életét fák között tölti, míg van, akinek csak a szürke felhők jutnak...!
– Ugyan miért kérsz bocsánatot? – kérdezte, ahogyan kényszerítette magát, hogy a Serenno elhalványodjon a Coruscant szögletes formái mögött.
A fiú tanácstalannak tűnt. – Ostobán viselkedtem – mondta végül.
Dooku a fiú felé nyújtotta kezét, Qui-Gon zavartan kapkodta tekintetét mestere és a fa között.
