Egy múlt szilánkjai - Padmé Amidala

Váratlan segítség

Megjegyzés: a Klónok Háborúja 7. évad környékén játszódik. A sztori nem kapcsolódik szoros szállal az akkori eseményekhez, tehát a 7. évad ismerete nélkül is olvasható.

Padmé Amidalának nem volt szokása menekülnie. Vagyis, inkább nem volt ínyére a tudat, hogy a menekülést szokássá kellett tennie. De egy szenátor élete tartogatott kellemetlen felfedezéseket. Így Padmé csak még sebesebben szedte a lábát és nem gondolkodott a helyzet morális kérdésein.

Menekülése Coruscant mélyebb rétegeibe űzte a nőt. A megnyugtató, felszíni világ fényei itt már megfakultak, habár még nem tűntek el teljesen. A környék azonban csak úgy árasztotta magából a zűrt. A szenátornő ujjai a pisztolyra kulcsolódtak ruhájának zsebében, de egy percre nem lassított le. A képzett fejvadászokkal kár lenne felvennie a versenyt lövészetben, márpedig őt éppen egy ilyen alak követte. Már egy siklót kilőtt alóla, és ha legközelebb a lába lesz a célpont, a hajsza hamar véget fog érni.

A fejvadász azon ritka alkalmak egyikén talált rá, amikor senki nem volt a közelében. Sem egy testőr, sem Anakin, sem más. A jó fejvadász pedig nem szalaszthatja el az alkalmat, ezt Padmének is el kellett ismernie.

A nő szaladt, a légzése azonban egyre nehézkesebbé fáradt. A siklóval elszenvedett zuhanástól gyengének érezte magát; a lábai enyhén remegtek, és csak az adrenalin tartotta őt meg rajtuk. Egyre inkább nehezére esett fókuszálnia, csak az ösztönös félelem hajtotta őt előre.

Talán ez lehetett az oka, hogy Padmé egyszerre csak egyensúlyát vesztve a földre zuhant, majd, a futási sebességének megfelelő métereket csúszott tovább. Felkiáltott, ám képtelen volt lelassítani a zuhanást; és éppen az utca pereme felé sodródott, azt a nem túl kedvező lehetőséget helyezve kilátásba, hogy a lejjebbi szinteket egészen közelről fogja felfedezni. Padmének ez természetesen nem állt szándékában. Ha lelövik, az gyorsabb halált ígérne, mintha lezuhanna, és valami csoda folytán nem törné ki azonnal a nyakát. Ha már mindenképpen választania kell, inkább nem kínozná önmagát.

Azonban egy erős kéz fonódott az övére váratlan erővel és határozottsággal; a szédületes pörgés lelassult majd végül megszűnt. Padmé a meredély szélén hevert, az erős ujjakkal a felkarján, és megpróbálta feldolgozni, hogy mégsem halt meg keserves kínok között.

Lihegve fordította a megmentője felé a fejét. És amikor meglátta a togruta sávos montralját egy piszkos, porréteg fedte csuklya takarásában, hiába volt a szilárd talaj a teste alatt, mégis úgy érezte, hogy zuhan.

– Ahsoka? – kérdezte, miközben a togruta zavartan elfordította a fejét, ám talpra állította a szenátornőt. – Te vagy az?

A lány nem válaszolt, csupán a szenátornő hasított bőr csizmáját bámulta. Ideges, ösztönös mozdulattal törölte a kezét a köpenybe.

Padmé megjegyezte magának, hogy a lány sokat nőtt és sokat komolyodott. A csibészes szemek most telve voltak szomorúsággal, a jedik ruháit pedig egyszerű szerelőruha váltotta a viseltes köpeny alatt. Ezen felül csupa kosz és olaj volt az arca, a keze, a ruhái is. A Templomban sosem engedte meg volna magának ezt a trehányságot, de itt, az alsóbb szinteken nem nagyon lehetett más választása.

– Ahsoka. – A nő egy óvatos, ám szeretetteljes mozdulattal a togruta vállához nyúlt. Ahsoka ugyan megrezzent, de hagyta, hogy a kéz a vállán nyugodjon. – Ugye, hogy te vagy az?

– Amidala szenátor. – A megtört hang szinte kérésnek hangzott; kérésnek, hogy tényleg a múltja egy szeretett darabkája álljon vele szemközt, ne csak annak egy kitörölhetetlen kísértete. – Igen, én vagyok az. Azt hiszem.