Életed végéig

3

Ne tévesszen meg senkit se a "cím", ez a nyolcadik rész!

Wooyoung

Ahogy San mondta, úgy is lett. Tizenegykor nyitottam ki először a szemem, de akkor is csak hogy megnézem mennyi az idő, majd egyből San felé fordultam, és jó szorosan a mellkasához bújtam. Éreztem, hogy közelebb húz magához, mire egy puszit nyomok fedetlen mellkasára, és már el is nyom ismét az álom.

Mikor másodjára keltem fel, akkor azt kellet felfedeznem, hogy egyedül vagyok az ágyban. Felültem, és körülnéztem, de San sehol nem volt. Nyújtóztam egy nagyot, majd a szekrényhez léptem és felvettem Sannak az egyik pólóját, ami kissé nagy volt, de nem igazán zavart. Az első utam a wc-hez vezetett, de miután elvégeztem a dolgom, egyből a nappaliba indultam. És bingó. San ott ült a kanapén és a tv-t nézte.

Igyekeztem minél halkabb lenni, majd mikor már közel voltam hozzá, kezemet a nyakába vezettem, és egy puszit nyomtam az arcára.
- Jó reggelt álomszuszék - mosolygott San - Ebéd az asztalon.
- Ebéd? - néztem rá furán.
- Végig aludtad az egész délelőttöt - mutatott az órájára San, ami negyed egyet mutatott. Tényleg sokat aludtam. De rohadtul elvoltam fáradva, szóval nem vagyok meglepve.

San azt mondta, hogy ő már evett, szóval egyedül láttam neki az étel elfogyasztásának. Közben meg írtam Hongjoongnak, hogy egy órám belül ott vagyok, szóval lassan készülődhet.

- Biztos, hogy ne kisérjelek haza? - kérdezte San, az ajtó előtt.
- Igen, biztos. Jól fog esni most egy kis egyedüllét - válaszoltam.
- Tehát már unalmas vagyok - bólogatott, mire nevetve megráztam a fejem.
- Te sosem leszel unalmas - pipiskedtem fel és egy hosszú csókot kezdeményeztem, amit San hülye lett volna nem viszonozni.
- Vigyázz magadra, és üdvözlőm Hongjoongot - köszönt el, mire mosolyogva bólintottam, majd bedugtam a fülesem, és elindultam a koli felé.

Az út egész gyorsan eltelt, így kicsit előbb, hazaértem.
A tapasztalatok alapján kopogtam mielőtt beléptem, ám meglepetésemre Hongjoong egyedül ült az ágyán.
- Seonghwa? - kérdeztem.
- Nem is tudtam, hogy hiányolod - állt fel, majd jó szorosan megölelt. - Hogy érzed magad?
- Egész jól - bólintottam. - Indulhatunk? - néztem Hongira, aki felkapta a telefonját, majd kileptünk az ajtón.

A kórház fél órára volt tőlünk, szóval buszra szálltunk és úgy viszonylag hamar meg is érkeztünk.
Belépve egyből mentünk a recepcióshoz, és bejelentkeztünk, majd leülünk a váróterembe.
- Nyugi, minden rendben lesz - simított Hongjoong a combomra - Megvizsgálnak, felírnak pár gyógyszert, és már megyünk is - mosolygott, mire bólintottam.

Másfél kemény óra után végre sorra kerültünk. Várakozás közben egyszer ismét beszúrt a szívem, de annyira nem volt vészes.

Belépve a rendelőbe egyből elfogott a félelem. Mi van, ha valami nagy bajom van, és emiatt nem táncolhatok? Inkább haljak meg. A tánc az életem.

Szépen elmondtam az orvosnak, hogy mi is a panaszom, mire ő meghallgatta a szívverésem, majd elküldőt egy CT-re, szóval ismét vártunk egy csomót. Ami amúgy szürreális ahhoz képest, hogy tíz perc alatt megvoltunk, szóval mentünk vissza az orvoshoz, ahol megint vártunk.

- Megkaptam a CT felvételeket - mondta az orvos, nem túl boldogan.
- Gond van? - kérdezte Hongjoong.
- Gond az mindig van. Ez viszont több mint gond - rázta a fejét. Teljesen lefagytam. Mégis mi a baj?
- Mi van a szívemmel - kérdeztem rekedtes hangom.
- Az egyik aorta elvan záródva, és valamelyik szívbillentyű sem úgy működik, ahogy, kéne - mondta, de ebbe egy kurva szót sem értettem.
- Ami azt jelenti hogy.... - kérdezte Hongjoong.
- Azt jelenti, hogy, ha nem orvosoljuk, akkor bármelyik percben meghalhat - mondta ki az orvos.