Életed végéig

1

Ne tévesszen meg senkit se a "cím", ez a tizedik rész!

Wooyoung

Reggel délelőtt keltem, de még lustálkodtam egy kicsit, szóval már dél volt mire kikeltem az ágyból. San már rég fent volt, szóval össze bújva beszélgettünk, meg ilyesmik.

Mivel nem akartunk semmi nagy dolgot csinálni, ezért pizzát rendeltünk. Amíg arra vártunk, felöltöztünk és elkezdtünk egy filmet. Teljesen lekötött, ahogy a szúró fájdalom is a fenekemben, szóval tényleg nem gondoltam semmi másra.

Miután megjött az ebédünk neki is láttunk, majd még egy kicsit maradtam, de aztán indultam vissza a koliba.
- Szeretlek - öleltem meg jó szorosan Sant, aki viszonozta.
- Tégy ma meg mindent, amit csak akarsz, ki tudja mit hoz a holnap - mondta, mire furcsán néztem rá, szóval folytatta - Ne azt várd, hogy mikor fogsz meghalni, hanem élvezd az életed. Csak a mának élj - fejezte be, majd magához húzott.
- Köszönöm - szorítottam meg karját, miközben a könnyem elindult.

Belépve az épületbe egyből feltűnt hogy milyen csend van. Nem is meglepő, hisz mindenki egyetemen van. Csak én vagyok ilyen szerencsétlen. És ekkor eszembe jutottam San szavai. Amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem a dolgaim, és már szaladtam is a buszhoz, ami elvitt egyenesen az egyetem épületéig.

Mindig is szépnek találtam, de most valahogy még szebb. A nap pont árnyékot vet rá, így sárga falak, kissé fakóbb szint produkálnak, de ez nem rondítja az összképet. Sőt, így még művészibb.

Beléptem, majd a portán elkértem át egyik terem kulcsát. Pont azt kaptam, amit múltkor is. San akkor látott először táncolni. Mennyire levolt nyűgözve.
Ettől az emléktől önkéntelenül elmosolyodtam. Eszméletlen, hogy San milyen nagy hatással van rám. Pedig csak úgy betoppant az életembe. El sem tudom képzelni mi lenne most velem nélküle.

Gyorsan letöröltem a kibuggyanó könnycseppet, majd átöltöztem. Borzasztó hogy mennyi emlék felugrik most. Emlékszem mikor Hongjoonggal először öltöztünk át. Mind a ketten teljesen bevoltunk fosva, de ennek ellenére nyugtatgattuk a másikat. Meg persze mikor hajnalig táncoltunk, és csak akkor vettük észre, hogy mennyi az idő, mikro a nap már besütött az ablakon. Egyszer meg akkora szidást kaptunk Park tanárúrtól hogy első szünet után már az egész épület tudta.
És ismét sírni kezdtem. Mostanában túl érzékeny vagyok....

Ismét belépek a terembe, majd csatlakoztatom a telefonom a hangszóróhoz. Egyből felhangozmak az ismerős dallamok, most viszont nem koreográfiát táncolok. Azt csinálom, ami éppen jön. Nem érdekel, hogy elrontom a lépést, vagy hogy kiesek a ritmusból. Csak az számít hogy élvezem.

Egyre több és több szám megy le, én pedig megállás nélkül tálcolok. Mindent kizárok a fejemből, csak a zenére koncentrálok. Egyé válok a zenével és csak csinálom ami jól esik.

Teljesen elvesztettem az időérzékem. Fogalmam sincs, hogy hány óra és hogy mióta vagyok is. Nem tudok megállni, de nem is akarok.

Egyszer csak leáll a zene, ami azt jelenti hogy lejárt a lejátszási listám. Egyből kiesek a kis burkomból, majd fáradtan eldőltem a padlón.

A szívem eszeveszettül kalapált, de nem törődtem vele. Semmivel se lehetett lekaparni az arcomról a vigyort.
Egyre nagyobbakat lélegzek, hogy minél előbb pótoljam az oxigént, és ezáltal lassítsam a szívverésem.

Hirtelen becseng a fülem. Nincs erőm oda nyúlni, szóval csak tűröm. Érzem ahogy a levegő ki és be áramlik a szervezettembe, de egyre lassabban és szakadozva. A fejem be nyílalt. Nem jut neki elég oxigén. Próbálok nagyokat lélegezni, de nem sikerül. A szívem egyre lassabban ver, már szinte nem is érzem. A szemem is nehéz már nyitvatartási, szóval szép lassan becsukom. Az utolsó dolog amit látok, az San egy kártyával a kezében. Ezután minden megszűnik.