Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Koko egy teljes napig kibírta, hogy ne keressen, de ma már személyesen jött el hozzám, mert szüksége van rám. Persze, csak akkor keres ha kellek neki, de nem hibáztathatom, hisz köztünk egyébként is csak ilyesfajta kapcsolat van.
"A hétvégén lesz Ran esküvője." jelentette ki Koko.
"Akkor gondolom nekem is mennem kell. Oké, a hétvégén úgy sincs semmi tervem." feleltem közömbösen.
"Te most készségesen beleegyeztél?" lepődött meg Koko.
"Igen? Talán vitatkoznom kellene mikor amúgy is muszáj elmennem?" kérdeztem nem értve a problémát.
"Nem, csak mikor Ran szóba jön mindig ellenkezzel, hogy te nem szeretnél vele találkozni, most viszont az undor sem ült ki az arcodra." felelte Koko.
"Oh... Már meg szoktam, hogy találkozom vele, minden bizonnyal ezért lehet ez." mondtam meggyőzően. Elfelejtettem, hogy Koko szerint még mindig szeretem Rant.
"Mi lenne ha elmennénk vásárolni az esküvőre?" kérdezte Koko.
"Nincs kedvem és még van egy festmény amit be kell fejeznem." feleltem rá se nézve. Szívesen mennék, de nem akarom elárulni az érzéseimet.
"Ugyan már Akarin. Gyere menjünk el, majd később befejezed a festményed." fogta meg a kezemet Koko.
"Koko! Nem!" mondta kicsit indulatosabban.
"Ha nem mondod el, hogy mi bánt akkor segíteni sem tudok." nézett a szemembe.
"Talán azért nem mondom el, mert nem rád tartozik. Hiszen te nem vagy a számomra senki." mondtam ki fájdalmasan. Bárcsak komolyan gondolnám ezeket a szavakat, pedig legszívesebben nem ezt mondanám neki.
"Ha megnyugodtál és végre nem leszel ilyen ideges majd hívj fel Akarin." fordított hátat és kisétált az ajtón.
Remélem rám esik egy villany oszlop, minthogy még egyszer megbántsam Kokot. De tudom, hogy ha kicsit is elgyengülök akkor bevallom neki az érzéseimet és akkor végleg elveszíteném, amit nem élnék túl.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
