Gyógyszerek árnyékában|✓|

Karácsonyi különkiadás

2027. december 24. 

Léna
––––––––––

Csodásan telik az életünk. Nem tudom kik a mi tündérkeresztanyánk de mindig ránk talál a szerencse. 

Ismét eltelt egy év a kicsi fiúnk Dorián már jár, ez azt jelenti, hogy az egész napom szaladgálásból áll. De ez nem is baj, legalább mindketten lefáradunk a nap végére. Ám még nem hangzott el szájából az első szava. Mivel az első lépéseit az egy éves születésnapján tette meg most is azt reméltük, hogy beszélni fog a második szülinapján. 

Teljesen elzárkóztunk a média elől, közös megegyezés alapján döntöttük el ezt az egészet. Hiszen itt Németországban nem meglepő, ha egy újságíró letámad vagy Dominikot vagy engem. Így ha kilépek Doriánnal az ajtón állandó takarásba vonom őt. Nem szeretném, hogy ilyen fiatalon bekebelezze őt a média rossz oldala, elég ha minket szednek szét ha esetleg történik valami érdekes az életünkben. 

Ismét eljött az év annak része mikor mindenki átszellemül és teljesen elvakítja a karácsonyi láz. A rádiókból a szokásos és unalmas karácsonyi zenék dallama csendül fel. A televíziók a szokásos filmeket adják le, mint például a Reszkessetek betörők aminek már a szövegét kívülről fújjuk. Ilyenkor a gyerekeket sok-sok ajándékkal halmozzák el a felnőttek meg kapnak valami egyszerűt, például új serpenyőt esetleg új ágyneműt vagy pizsamát. A nagyik temérdek fogással és sütivel várják az unokáikat. Ilyenkor olyanok leszünk, mint a lufik annyit eszünk, hogy gömbölyűek leszünk. Ja meg persze a sok-sok stressz az elkerülhetetlen.

Nos a mi karácsonyunk teljesen nyugodtan telik minden évben. De most más lesz, hiszen hazautazunk az ünnepekre és csak újév másnapján jövünk haza. Megbeszéltük, hogy nálunk Dunaújvárosba fogjuk tölteni és a következő karácsonyt majd náluk Székesfehérváron fogjuk. Lejönnek hozzánk Zsanett és Zsolt Dominik szülei. És teljes stressz felhő állomásozik a fejem felett. 

-Kincsem, nem alszol?-karolta át derekamat. 

-Nem, mindjárt kelni kell. Készülődni, bepakolni és elérni a gépünket. 

-Még van vagy öt óránk a gépik. És még van egy óránk aludni. Gyere-húzott vissza magához. A legcsúnyább arcomat bevetve néztem rá-Jó akkor nem alszunk. 

-Tudod, ilyenkor már halálra rágtam a körmömet. 

-Gyorsan telik az idő. Már három éve, hogy azt a csodaszép gyűrűt hordjuk ujjainkon. 

-Három év. 

-És legyen még több. Örökkön örökké.

-Örökkön örökké.

[...]

-Minden be van pakolva?-hajoltam előre Dominikhoz. Hiszen ilyenkor mindig én vagyok hátul a kicsivel. 

-Igen, már huszadjára kérdezed. Háromszor átnéztük és tízszer leellenőriztünk mindent bent a lakásban nehogy valamit úgy felejtsünk. Mehetünk végre vagy még van kérdésed?

-Nincs, mehetünk-dőltem vissza az ülésre. 

-Végre-sóhajtott fel Dominik és elindultunk. 

Nos a repülőtéren elég sok ember volt, ha szépen szeretnék fogalmazni. Egymást lökdösték fel az emberek és elég indulatosak voltak a másikkal szemben. Szerencsére mi elkerültünk minden balhét és időben felszálltunk a gépünkre. A három hely az ablak mellett volt így én ültem legbelül középen a fiúnk és mellette Dominik.