Elveszve | ✓

- 8 -

Boldog voltam. Olyan boldog, mint még soha ezelőtt.

Imádtam, az egészet, most viszont semmit nem rühellek jobban a boldogságnál.

Semmire nem jó, csak hogy a magasba repítsen, ahonnan aztán ahogy elveszíted, olyan rohadt nagyot zuhanj és vágódj a földre, hogy örülj, ha túléled.

Nem lennék ennyire szarul, ha nem lettem volna soha olyan rohadt boldog - mert az voltam, akkor is, ha mindeközben volt elég bajom a családomban, ettől függetlenül boldog voltam, miatta.

Ő tette velem, azt is, hogy boldog voltam, és azt is, hogy most, a szakításunk után egy héttel a suli mögött ülök, elvonulva mindenkitől, az egyik kőpatkán ülve, felhúzott lábakkal, a suli falának nekidőlve a hátammal csak nézek előre, jár az agyam, azt se tudom, mi van körülöttem, mennyi az idő, milyen órám lesz, nem is érdekel.

Konkrétan pont leszarom.

Csak ülök, végigpörgetem a fejemben újra, századszorra is, mert csak erre tudok gondolni, hogy mim volt, milyen voltam vele, hogy mi történt, és most milyen vagyok. Összetört. Az fixen az vagyok.

Ő tartotta bennem a lelket, miatta bírtam elviselni mindent, ami otthon van, miatta tudtam azt mondani, hogy így is boldog vagyok, hogy boldogulok, miatta volt értelme a napjaimnak, de most nincs már, elvesztettem, vele együtt a boldogságomat, a pontot, amibe kapaszkodhattam, amiért volt értelme felkelnem reggel, a büszkeségemet, konkrétan, mint ha egy részemet kitépték volna belőlem.

Rohadtul hiányzik, minden egyes perc hiányzik az eddigi életemből, és nem tudok mit csinálni, hogy ne hiányozzon, nagyon szar, azt se tudom, mihez kezdjek, minden, ami eddig olyan biztos volt bennem, azzal, hogy eltűnt, mint ha összeomlott volna bennem.

Elvesztem, és rohadtul tehetetlen vagyok, csak sodródom, de azt se tudom, hova.

Egy hete megy ez, az első pár nap még fel se fogtam igazán ezt az egészet, most viszont már igen, és akárhányszor eszembe jut, megöl újra.

Ebben pedig az a szar, hogy nem csak, hogy sokszor jut eszembe, gyakorlatilag a fejemben van minden egyes másodpercben, nem is tudok másra gondolni.

Közben becsengettek, de el se jutott az agyamig, mindenki bement a suliba, beültek órákra, gondoltam rá, hogy nekem is kéne, de olyan értelmetlennek tűnt, olyan jelentéktelennek, hogy negyvenöt percet tanuljak valamit, amellett, amik most vannak bennem, nem érdekelt, semmi nem érdekel, amióta nincs az életemben, minden értelmetlen, nem mozgat meg semmi, úgyhogy maradtam ott, elővettem egy cigit és rágyújtottam.

Olyan fél óra múlva már suliban se voltam, fogtam magam, otthagytam az egészet, pont leszarom, írjanak be, nagyon nem fog traumatizálni, szóval kiszöktem valahogy, leléptem, és mondjuk haza, ha kényszerítenek, se mentem volna, úgyhogy csak felszálltam az első buszra, elmentem vele valameddig, leszálltam, és zenét hallgatva sétáltam, csak úgy.

Közben valahogy random odakeveredtem valami térre, mit tudom én, mi a neve, aminek az egyik végén a nővérem meg a bátyám sulija volt, úgyhogy inkább lekanyarodtam egy utcán, és csak úgy járkáltam, random.

Azt tudom, hogy elmentem egy Petőfi utca mellett, de abból mondjuk van egy pár az országban, szóval sokra nem lehet vele következtetni, de nem is nagyon érdekel, mentem tovább.

Fogalmam sincs, hány kerületet jártam végig, de már sötét volt, amikor hazaértem.

- Merre voltál eddig? – kérdezte anyám, ahogy hazaértem, mire vállat vontam és ezzel fel is terveztem menni a szobámba. Hiába kérdezi, kajak nem tudom – Csak azért kérdezem, mert az osztályfőnököd felhívott, hogy az utolsó három órádon nemes egyszerűséggel nem jelentél meg – tette hozzá, mellékesen, ami enyhén lebaszás-szagúnak indult.