Elveszve | ✓

- 20 -

Másfél hete futottam össze Lizával ott a csarnokban, azóta akárhányszor eszembe jut, úgy felbaszom magam, hogy csoda, hogy vannak még körülöttem élő emberek. Csak mert elég sűrűn jut eszembe.

Lassan három hónapja, hogy szakítottunk. Mondjuk úgy, hogy már megszoktam a helyzetet - ettől még ugyanúgy szar, de legalább már elfogadtam, hogy ez kurvára nem fog változni, nem fogom visszakapni, vele van, őt szereti, nagyon gyűlölöm, de legalább már az összes remény meghalt bennem.

Ha nincs remény, nincs csalódás, mármint akkora, így szimplán csak rühellem az egészet.

Eleinte szomorú voltam, soha senkinek nem fogom bevallani, de volt, hogy elsírtam magam, amikor egyedül voltam, majdnem beledögöltem a hiányába, bánatból ittam magam részegre, összetörtségből nyúltam minden után, megoldást várva, a fájdalomról akartam elterelni a figyelmem, bármilyen lánnyal is voltam, vagy bármit is csináltam.

Ma ugyanez, csak más érzésekkel – gyűlölök mindent, annyi feszültség van bennem, olyan rohadt ideges tudok lenni egyik pillanatról a másikra, hogy néha magamra is alig ismerek rá, elég egy másodperc, hogy kiboruljak és bárkit szét tudjak ütni, akárhányszor eszembe jut minden, akár, ami miatt szakítottunk, vagy akár a másfél hete történtek.

És látni se akarom – most már nem azért, mert tartanék attól, hogy fájni fog minden, ha látom, így is-úgy is szar, egyszerűen csak a szemem elé nem akarom, hogy kerüljön, az egész életemből ki akarom irtani, nemhogy nem hiányzik, rohadtul tűnjön a fejemből, csak hagyjon békén, haragudni akarok rá, utálni akarom.

A legrosszabb dolog, ami valaha történhetett velem.

Kiölt belőlem minden emberi érzést – az emberi érzésekből konkrétan elegem van.

Leszarok mindent, őszintén.

Van, hogy még őt is. Felőlem legyen egész nap azzal a gyökérrel, meg is érdemlik egymást, baszdmeg, az a srác úgy se tud többet adni, mint én, és őszintén remélem, hogy erre ő is rájön, amikor már késő lesz.

Régen boldoggá akartam tenni, még akkor is azt akartam, hogy legalább legyen boldog, amikor épp szarrá tört, most viszont úgy vagyok vele, hogy nem, ne legyen, kurvára ne legyen boldog azzal a gyerekkel, jöjjön csak rá, hogy élete legnagyobb hibája volt őt választani helyettem.

Jöjjön csak rá, ami engem már három hónapja megöl belülről, hogy soha, a büdös életben soha nem lesz mégegyszer olyan boldog, soha senkit nem fog találni, akivel olyan alakul ki közöttük, mint ami közöttünk volt.

Aztán jöjjön rá arra is, hogy engem már egy életre elveszített és baszhatja.

Kellett az a találkozás másfél hete ahhoz, hogy ilyeneket érezhessek.

Könnyebb nem lett tőle, de legalább most már aztán végképp nem ismerek magamra se.

- Elárulnád, hogy ezt mégis hogy merészelted??? – akadt ki anyám egyből.

Ma sem voltam valami kiegyensúlyozott, szabálykövető a suliban, hogy így fogalmazzak.

És tiszta se. Ja, úgy tiszta.

Az utóbbi másfél hétben még annál is többször összevesztem anyámmal, mint előtte, ami most már inkább volt tényleg veszekedés, mint hogy leszidott volna.

Nincs bűntudatom amiatt, amiket ilyenkor mondok vagy mondtam neki.

Van, hogy érzem, hogy ez erős volt, olyan értelemben, hogy túl őszinte, de nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni az őszinteségemért egy halál mérgező családban élő, toxikus, kontrollmániás anya fiaként.