Elveszve | ✓

- 34 -

- Miiii? – borult ki a húgom, amikor ma egy közös kajálásnál a szüleim bejelentették a nagy hírt.

Nyár végén elköltözünk, át Budára, tíz perces gyaloglásra a gimihez, ahová így már négyen is fogunk járni, sőt, Lotti is oda tervez menni majd.

Innen elég szívás lenne amúgy bejárni a gimibe, a nővérem és a bátyám is alátámasztották.

Őszintén, egyébként én rohadtul nem bánom, hogy nyáron lelépünk innen, annál is kevesebb dolog fog emlékeztetni az eddigi életemre, meg arra a sok szarra, ami ebben a házban történt.

Sőt, igazából a nap folyamán ahányszor belegondoltam, egyre jobban bírtam az ötletet.

Viszont amúgy nem ez volt ma az egyetlen hír.

- Ne basszatok feeel – dőlt hátra Ricsi az egyik kanapén teljes halálban.

Magába zuhantnak tűnt.

- Mi az? – röhögtem el magam a random depresszión.

Ricsi tényleg nagyon kiborult, konkrétan egy percen keresztül csak a tenyerébe temette az arcát és úgy feküdt, szó nélkül, amin én mondjuk jól szórakoztam, de ő tényleg összeomlott.

- Elköltözik Pécsre baszdmeeeeg – nyöszörgött Ricsi, mire megint felnéztem rá a telefonomból.

- Rebi? – tippeltem.

- Ja, most fog júniusban. Ölj meg, Ró, én ezt nem.

- Geci, ne már – realizáltam.

- Szar az egész – dünnyögte Ricsi – Mentem kajálni inkább, cső. Pörköltbe fojtom a bánatom.

- Hozz már nekem is akkor.

A terv jó volt, de nem volt pörkölt itthon.

- Te és Rebi is most költöztök, milyen jó ship – próbálta menteni a helyzetet a húgom Ricsinek, aki innentől kezdve egész nap konkrét letargiában volt.

- Lófaszt, soha nem látom többet, mondom, hogy leköltözik.

- Még összefuthattoook – próbálkozott tovább Lotti.

Hát, mondjuk tényleg kicsi az esély, de legalább a tesóm túlteszi magát ezen a ribancon, most ezt így őszintén.

- Olyan durva, hogy mindjárt év vége – gondolt bele Betti, amikor délután kimentünk a Millenárisba, ahol a park egyik dombos részén leültünk a fűbe, csak úgy – És vége az általánosnak. Gimisek leszünk.

- Ja – értettem egyet – Még durvább, hogy lehetek gimis – röhögtem el magam.

- Én büszke vagyok rád – nézett rám Betti mosolyogva.

- Hogy nem rúgattam ki magam nyolcadikban? Ja, én is magamra – mosolyogtam szórakozottan, poénból.

- Ne viccelődj, tényleg – lökte meg a karomat nevetve, mire ránéztem – Azért amióta összejöttünk, nem kicsit fejlődtél, óriásit javultál, meg tudtál állni a lefelé ívelésben, talpra álltál, és ez tök elismerendő. Szóval büszke vagyok rád – mosolygott.

Hangosabban, Betti, hogy anyám is hallja hátul.

- Cuki vagy, de te vagy jó hatással rám – válaszoltam őszintén.

- De csak mert hagytad, hogy azzal legyek. Ééés, nem rúgtak ki – nyomatékosította vigyorogva az örömhírt.

- Megígértem, hogy maradok a kedvedért, nem? – röhögtem el magam, ahogy beugrott a párbeszéd még februárból, vagy valamikor akörülről.

- Igen – vigyorgott ő is, majd hozzám bújt, mire átöleltem.

Chilles volt, szóval így maradtunk egy darabig.

- Szeretlek, Roli – szólalt meg aztán felnézve rám, mire elmosolyodva megpusziltam.

Amikor szakítottam Lizával és magam alá kerültem, megfogadtam, hogy soha senkit nem engedek mégegyszer olyan közel magamhoz, mint őt akkor, soha nem engedem meg magamnak, hogy annyira hagyjam magam szerelmesnek lenni, mint Lizába, és soha többet nem fogom hagyni, hogy csak az érzéseim miatt csak egy kicsit is sebesüljek megint.

Mondtam már, hogy a terveim általában nem jönnek be?