Elveszve | ✓

- 33 -

Ma egy éve ismertem meg Lizát.

Sokáig azt hittem, hogy életem legjobb napja volt, sorsszerű, meg minden, ami csak rásegített arra, hogy minél inkább ragaszkodjak hozzá.

Egy boltban futottunk össze, mert anyám leküldött, romantikus nagyon.

Épp a zsemlemorzsát kerestem, amikor odajött hozzám.

- Szia – hallottam meg a hangját, mire odanéztem.

Először hallottam a beszédhangját, de már akkor angyalinak éreztem.

- Helló – köszöntem vissza neki, egy pillantás alatt végigmérve.

- Fogadjunk, hogy azt se tudod, ki vagyok – nevette el magát.

Az a nevetés, Istenem...

Már akkor is gyönyörűnek találtam, és mondjuk nem tudtam, miért jött oda hozzám, csak utólag tudtam meg, hogy azért, mert már rég kifigyelt a csarnokban, akkor nem gondolkodtam el ezen.

- Hát, ne vedd sértésnek, de nem nagyon.

Erre rám mosolyogott. Mindig gyönyörű volt a mosolya.

- Liza – mutatkozott be.

- Roli.

Nyújtotta a kezét, szóval megfogtam, nagyon hivatalosan jött ki, nevettünk is egyet magunkon, majd végül ő szólalt meg.

- Láttalak már vízilabdázni. Jól játszol – dicsért meg.

Semmit nem tudtam róla, ekkor mondta csak, miután megkérdeztem, hogy ő egyébként velem egy helyen rg-zik, ezért tudja, hogy látott már, cringe volt, hogy azt se tudom, ki, miközben ő meg ismer engem, de ő egy kicsit se érezte kellemetlennek, csak mosolygott végig.

- Tudod, abban vannak az olyanok, hogy szalag, labda, buzogány... - magyarázta kedvesen.

- Jaaa, megvan, oké. Mióta csinálod? – érdeklődtem.

- Tíz éve. A múlt héten országos első lettem.

Meg még azóta nagyon sok minden más is, bármit lehet rá mondani, de hogy nem eszméletlen tehetséges, nem meri senki, mert mindenki tudja, hogy az.

Alátámaszthatom, mert ez egy volt azon tulajdonságai közül, amikkel elbűvölt és a világ legtökéletesebb lányának tartottam.

Imádtam beszélgetni vele, nem csoda, hogy a végén feldobtam a labdát, hogy most, hogy már tudom ki, meg ilyenek, valamikor folytassuk már ezt.

Gyönyörű, aranyos, tehetséges, különleges – a gyengém.

- Milyen értelemben? – mosolygott rám.

Erre én is elmosolyodtam.

- Milyen értelemben legyen?

Zavarba hoztam, beleharapott az ajkába egy pillanatra, de mosolygott tovább, nyert ügyünk volt, mindkettőnket mindig is a siker és a versenyszellem hajtotta, ez adja az önbizalmat, és gyakorlatilag egyszerre taroltunk mindketten.

- Eléggé úgy tűnik, hogy randira hívtál – emelte fel a fejét magabiztosan mosolyogva a szemembe nézve.

Hozz zavarba, Szivi, nem fog menni.

- Lebuktam – vontam vállat egyszerűen, magamban mosolyogva a szemeibe nézve.

Tartani próbálta magát, mint ha nem vettem volna meg kilóra, nem is sejtette, hogy mennyire megőrjít és eldobom az eszemet attól, hogy ezt titkolni akarta, ugyanaz a verseny-mentalitás, ugyanaz az önbizalom, az az érzés, hogy neki kell győztesnek kijönnie a beszélgetésből, mint bennem, pedig amúgy már csillogtak a szemei tőlem, ahogy rámnézett, igazgatta a haját, eszméletlen lánynak találtam már akkor is.