Elveszve | ✓

- 12 -

- Már megint ellógtad az edzésedet? – kérdezte Erika, akihez átmentem és leültem a szobájában a földre.

Erre vállat vontam. Az edzéseim ellógása miatt érzem a legkisebb lelkiismeret-furdalást, tekintve, hogy a környék összes kicseszett négyzetcentije láttára olyan emlékek jönnek vissza bennem, hogy létezni se bírok arrafele, pláne, hogy nagy eséllyel még Vele is összefutok ott.

- Nem tetszik, ahogy látlak az utóbbi időben – mondta Eri őszintén, miközben leült mellém.

- Nem bírom én ezt már, Eri – vallottam be a hajamba túrva.

- Mennyi ideje szakítottatok már?

- Negyvenkét napja. Másfél hónapja lassan – válaszoltam magam elé dünnyögve.

- Számolod? – nevette el magát kínosan.

Mint valami rab, de komolyan.

- Nem is akarom számolni, még is tudom. Eri, amióta elveszítettem, semmi értelme az életemnek, mindenhol körülvesz, minden csak eszembe juttatja, mégis hogyan kéne túllépnem rajta így? Hogy szoktak egyáltalán továbblépni az emberek?

- Beletörődnek, Roli. Elfogadják, és már nem lesznek szomorúak többet. Aztán megismernek valaki mást, vagy felkelti más az érdeklődésüket, és továbblépnek – mondta Eri kedvesen – Veled is ez lesz.

- Ja, és szerinted nekem menni fog ezekből bármelyik is?

- Igen, hidd el, hogy menni fog, akaratlanul – simította meg a karomat.

- Őt szeretem, Eri, nem is tudom, milyen nem szeretni, soha nem fogok mást érezni. Nagybetűs, tudod – emlékeztettem unottan, kedvtelenül.

Erika erre nem mondott semmit, csak szomorúan rámnézett, majd vigasztalásképpen kicsit közelebb húzódott hozzám és nekidőlt a vállamnak.

- Senkit nem fogok tudni szeretni utána, most előre jelzem – mondtam őszintén.

- Dehogynem.

- Miért, tudsz jobb lányt nála? – döntöttem a fejemet a falnak.

- Igazából csak azt tudok – röhögte el magát Eri őszintén, mert nem bírta ki, majd visszatért az eredeti hangulatba és normálisan válaszolt – Ró, tizenöt leszel csak, lehet, hogy nem is ismered azt, aki mellett ki fogsz kötni végül. Az is lehet, hogy láttad már, ült melletted a buszon, egy helyre jártok, csak nem futottatok össze, lehet, hogy hallottad is már a nevét, lehet, hogy valakid már ismeri is, vagy te is, csak nem tudsz róla, hogy az élet majd őt fogja bedobni neked valamikor, igazi Igaziként.

- Épp ez az, Eri, nem akarok senkit megismerni, senkibe nem akarok beleszeretni mégegyszer.

- Bárcsak így irányíthatnánk.

- Bárcsak, ja – biccentettem egyet értve.

Egy pár másodpercre mindketten csendben maradtunk.

- Tudod, mi a vicc? – szólaltam meg kínosan elnevetve magam – Most, ahogy az előbb az igazi Igazimról beszéltél is Ő jutott eszembe. Ha valamit, ezt aztán tényleg rohadtul nem én irányítottam.

A legjobb lány-barátom erre már nem tudott mit mondani, én meg ellöktem a fejemet a faltól, majd a feszültséget nagyjából levezetve döntöttem vissza oda, ami elég nagyot koppant, de ez volt a cél, fogalmam sincs, miért, csak úgy.

Eri felszisszent, már majdnem mondott valamit, de aztán visszanyelte, szomorúan felsóhajtott, majd később témát váltott.

- Ma nincs gitárod egyébként? – kérdezte Eri, ahogy leesett neki, hogy milyen nap van.