Necromancer

Fekete Rózsa

Létezik két világ, a nemesek és közemberek világa. Két világ, ami sose találkozhat, nem érhetnek össze, nincs átfedés. De mégis, ki határozza ezt meg? Ki mondja meg, mi a helyes és mi nem? Isten, az országot irányító hatalom, vagy talán pont maguk az emberek? Hisz nincs köztük különbség. Porból lettek és porrá lesznek. Hiába gazdag vagy szegény az ember, hiába egészséges vagy beteg, mindenki ugyan oda jut a végén.
Van azonban egy különbség, egy egészeszen apró, még is létfontosságú, ám ennek semmi köze a társadalmi hovatartozáshoz. Ez pedig nem más, mint hogy hogyan emlékezünk az adott személyre. Ámde bár tanakodhatunk rajta, miért is fontos ez nekünk jelenleg? 1860 tavaszán Vincent Lawrenc Báró első találkozása alkalmával beleszeretett egy, az alsó osztályhoz tartozó, egyszerű nőbe. Ez a románc több okból kifolyólag is tabu, hisz mind a két félnek van már családja.
Történetünk ott veszi kezdetét, hogy Lawrenc Báró a szokásos sétájára indult. London utcáit járta, egymagában, mindenféle lovas kocsi vagy társaság nélkül. Nem is öltözött ki ilyenkor, csupán elengedhetetlen cilinderét és séta botját vitte magával, az emberek még is tudták, hogy ki ő. Vincentnek ugyan is volt egy amolyan gúnyneve, de ha nem is gúny, akkor is egy tökéletes jelző volt rá. Ez pedig nem volt más, mint a „Fekete Báró". A név onnan ered, hogy mindig talpig feketében volt, s erre nem segített rá korom fekete haja és bajusza, sem a sötét barna szemei. Mindegy, milyen idő vagy esemény volt, a báró mindig feketében volt. Továbbá egy jó kiállású férfiről van szó, egy szó, mint száz, Vincent jól nézet ki, s bár ezzel tisztában volt, nem szállt a fejébe.
Egy ilyen sétája során történt, hogy a nyomor negyed közelében egy pékségre lett figyelmes. Nem mindennapi látvány volt az tény. A legmeglepőbb tulajdonsága az volt, hogy az emberek nagyon vidáman jöttek ki, mintha minden ingyen lenne. Vincent elgondolkozva nézte a pékséget, az oda be és kilépő embereket, hogy mindenkinek egy kedves mosoly ül ki az arcára. És akkor meglátott egy kislányt, s annak kezében apró kekszszerű süteményt. Így hát erőt vett magán és belépett az üzletbe. Ami oda bent fogadta, az még jobban meglepte. Csodálatos illat volt bent, minden friss volt és gondosan elkészített. A pult mögött egy mogyoró barna hajú, nagyából vele egy idős nő volt, és olyan bájos mosolya volt, hogy a világ legszebb festője se tudta volna leutánozni.
-Üdvözletem Báró uram! Hogyhogy erre fele tetszik lenni?
A nő kedvesen nézett és kedvesen kérdezett. Egy csepp undor se volt benne, ami nem elmondható a boltban tartózkodók többi tagjáról. Érthető módon nem kedvelték a nemeseket és ezt bátran ki is mutatták.
-Nos, én tulajdonképpen- kezdett bele, viszont muszáj volt meg köszörülnie a hangját. Túlzottan hallatszódott meglepettségé- azért jöttem, mert fel kelltette érdeklődésem ez a pékség.
-Ezt igazán jó hallani, óhajt valamit? Tudok szolgálni friss kenyérrel és, zsömlével egy pár fajta süteménnyel. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy közel sem lesz olyan finom, mint amiket maguk szoktak enni, de ha megtetszik kóstolni, azzal nagyon megtisztelne!
Ekkor egy kisfiú rohant oda hozzá, kezében egy ócska tálca, de azon a korábban látott apró sütemények voltak.
-Tessék meg kóstolni!
-Jaj, Thomas!- rohant oda a hölgy- Tessék kérem elnézni a fiam durva viselkedését, tudja, az apjától látja ezt a fajta modort.
-Semmi baj, az ég egy adta világon semmi baj.
Miután egy kicsit mind lenyugodtak, Vincent elvett egy darab kekszet és megkóstolta. A keksz bármennyire is volt egyszerű, nagyon finom volt és volt még egy érdekessége, diós volt.
-Jól érzem, hogy dió van benne?
A nő meglepődött, kicsit le sokkolódott. Ő is tudta, hogy ez nem minden napi. Mert bár egyre több minden vált elérhetővé az átlagembereknek is, az, hogy ennyi diót használhasson, a nyomor negyedhez közel, több volt, mint egyszerű véletlen.
-Igen kérem, magam szedtem. A testvérem lent lakik vidéken, van egy pát hatalmas diófájuk, onnan hoztam el őket.
-Nagyon finom!
-Igazán? Igazán, tényleg úgy gondolja?
A hölgy teljesen el volt ragadtatva. Tudta, hogy az embereknek ízlik a süteménye, de hogy egy nemes, nem is akármilyen nemes azt mondja, hogy finom, az több volt ezer szónál is. Még a kisfiú szeme is felcsillant.
-Igen, igazán! Vinnék belőle egy kilóval és egy szép kenyeret is kérek szépen.
Se a hölgy, se a fiú, de az a pár vásárló, akik még bent voltak sem tudtak megszólalni. Mindenki csodálattal nézte a Bárót. A Bárót, aki egy ilyen egyszerű boltban vásáról.
Volt valaki, aki viszont ennek nem örült. Egy idős úr, aki már botladozva járt, felcsattant:
-Tán magának nincs mit ennie, hogy tőlünk, szegényektől veszi el az ételt? He?
-Nem én, én nem úgy...
-Tán nincs elég pénze? He? Hát ilyen rossz sorsa lenne „báró uram"?
Valahol igaza volt. A pékség nem volt drága, azok is tudtak itt vásárolni, akiknek alig volt valamicske pénze.
-Gordon úr! Tessék vissza fogni magát, hát elfelejtette, hogyan kell viselkedni!- szólt rá az eladó.
-Mer' mé' Rose? Mi lesz? Hát nem látod, hogy ez a, hogy is hívják báró csak tönkre akarja tenni az üzletet?
Vincent nem hallgatta ezt tovább, rosszul esett neki. Ott hagyott a pulton egy szép összeget és tovább ált. Pár pillanat múlva Thomas rohant utána egy kis zacskóval a kezében.
-Édesanyám küldi! De nem tud visszajárót adni, nincs annyi pénzünk.
-Köszönöm, és nem is kell vissza adnia, tartsátok meg nyugodtan. - Legtérdelt a kis fiú elé, óvatosan megsimogatta a fejét és elvette a zacskót – Mond meg az édesanyádnak, hogy nagyon szépen köszönöm!
-Át adom!
Azzal a fiú vidáman visszarohan a boltba. Vincent pedig hálás volt. Úgy érezte, többet kéne tennie. Hiszen ő a nemes, ő a vagyonos. Annak a Gordon úrnak igaza van. Nem kéne elvennie az ételüket, hanem pont hogy adni belőlük.
Miközben ezen gondolkodott, elindult hazafelé. Út közben meg evett még pár kekszet, de hagyott a lányainak is. A bárónak ugyan is volt egy felesége és két elbűvölő lánya. Csupán előbbivel nem volt jó a kapcsolata. Érdekházasság volt az övék és össze se lehetne hasonlítani a feleségét, Eleanort, a kedves Rose-hoz, akivel az imént találkozott. Nem is igen szerették egymást, még is mindenki szemébe egy csodálatos párnak tűntek.
A két lányát viszont imádta a Báró. Lyla és Layra ikrek voltak, nem voltak többek nyolc évesnél, de már most olyan szépen viselkedtek, hogy mindenki irigyelte a családot. Anyuk szigorúan nevelte őket, apjuk csupa szívvel.