Necromancer

A Másik Oldal

Az Úr kegyelmezzen meg nekünk- lehetett olvasni a templom egyik hátsó székébe vésve. Azt, hogy ki mikor és miért véste bele, azt már senki se tudta. Inkább volt karcolat, egy ügyetlen munka. Nóra mindig ide ült, maga se tudná megmondani miért, egyszerűen csak így tette. Gyakran járt templomba, szinte minden nap. A romos, köves hely, a mindig hűvös levegő valahogy megnyugvást jelentett számára. Szokása volt, hogy az utolsó padsorba beül, és ott imádkozik halkan. Olyan csendbe volt, akár a holtak. Sose ült oda senki, így végül az lett az ő kis helye.

A templom után álltalában hazafele vette az irányt. A falu lakói nem vettek róla tudomást, miért is tették volna. Az utcán gyors léptekkel hazasietett. Nem néztek rá, ő se nézet másokra. Nem ide tartozott.

A háza a falu hatarán lévő kis erdőben volt. A borostyán már régen benőte és különböző szép virágok nyíltak a kertben. Lilaakác, Gyöngyvirág, Foltos Bürök, Liliom és csupa más mérgező növény. Nem volt ő boszorkány, hitt az úrban. Minden reménye már csak is benne volt.

A ház már nagyon öreg volt és apró, de neki tökéletesen megfelelt. Minden nap kitakarította, de minden egyes reggel újra koszos lett.

-Átkozott hely!

Szitkozódott néha, aztán egyből keresztet is vetett.

-Bocsásd meg jó Uram, vétkeztem.

De már akkor is volt még egy különleges dolog a házban. A halál szaga. Mióta is érződött már? Az elmúlás, a rohadás bűze. Nórát nem zavarta, még ő se tudta miért. Talán csak beletörődött. "Semmi se tart örökké". Ha erre gondolt, mindig elszomorodott, de ugyan akkor meg is nyugodott. Egyszer vége lesz, egyszer minden szenvedés, még az övé is, véget fog érni.

Mikor is fordult a valláshoz? Mióta jár annyit templomba? Idejét se, okát se tudná megmondani. Természetesen a falu papja mindig nagy örömmel várja, büszke rá. De az utóbbi időben ő is olyan komor vele, pedig semmi rosszat nem tett.

Nóra kinézett az ablakon. Esni fog. Nem szerette az esőt. Nem tudná leírni az érzést, de mindig olyan kellemetlen volt neki, ha esett. Pedig nem zavarta különösen sok dolog. Ha zavarta se tette szóvá, figyelmen kívül hagyta inkább. Pedig, ha igazán figyelt volna, hallhatta, hogy a falu lakói suttognak róla. Mondhatni pletykálnak.
De nem ám az a vicces pletyka, amit az emberek mondanak s még a fele se igaz. A falusiak féltek. Rettegve súgtak össze, volt, aki templomba sem mert járni.

"Még az Úr házába se vagyunk biztonságban" - mondták olykor. De Nórát ez se érdekelte, nem hallotta őket. Ő csak végezte a napi dolgát, mondhatni élte az életét, már ha lett volna neki.

Ugyan is a drága kis Nóra, az a hallgatag lány a falu végén, a lány, aki már-már a templomba lakik évek óta, halott volt. Ő maga nem tudott róla, vagy csak próbált nem tudomást venni az esetről. Úgy "élt", mint bárki más.

Arról, hogy mikor és hogy halt meg, már rengeteg elképzelés volt. Szerelmi bánat, depresszió, rossz helyzet és a többi, amik oly messze álltak a valóságtól, hogy az távolságban meg se lehetne fogalmazni. Senki nem tudja, hogyan halt meg Nóra. Butaság lenne azt mondani, hogy ő se tudja, de ha semmi mással, ezzel volt a leginkább tisztában.

Az ok a semmi volt. A semmiért halt meg.

Egy apró butaság, amit csak magának köszönhet és mégsem ér semmit.

Mert mindig elzárkózott, mert senkivel se beszélt Mathew North-on kívül és a jó Istenen kívül. De Mathew különleges volt mindig is, hiszen ő válaszolt is Nórának. De Nórát magát, a magány örök fátyla takarta be és végül az is ölte meg. Egy este el aludt és többet nem kelt fel.

Nem gondolt semmire, nem vágyott semmire, az ég egy adta világon nem kellett neki semmi és így értelme se volt maradni. Mathew elment és véget ért az élete. Ő volt a legjobb barátja, az egyetlen társasága és részben a támasza, de elment. Elment az ország másik végébe és sose jön vissza érte.

Ebben a pillanatban Nórát végleg bekebelezte a magány örök sötétsége és elvette felesleges életét. Nem volt szomorú, életének minden percét élvezte és mikor már létének nem volt értelme, az Úr magához szólította. Aztán hagyta, had bolyongjon két világ között. Elvégre Nóra még nem békélhetett meg. Halála pillanatában jó barátja arca jelent meg előtte, a másik oldal kábulatából ő rángatta vissza.
De mióta is bolyong? Már egy ideje biztosan. Az eltelt órák, napok, hetek, akár hónapok már mit se számítottak. Az új hó még nem esett, tehát nem telt el egy év még.
Halálát később meglepődve tapasztalta. Fel se tűnt volna neki, ha reggeli rutinjaként nem ágyazz be. Ekkor vélte fel egykori testét. Igen soványka volt, pedig azért evett.

Mit tudott volna tenni, az "élet" zajlott tovább. Ugyan úgy eljárt naponta, akár többször is, a templomba. Kitakarított, amennyire tudott, és úgy tett, mintha aludna. Észre kellett vennie, hogy sok, eddig számára az élethez elengedhetetlen dolog megszűnt létezni. Nem tudott aludni, nem tudott enni, nem tudott friss levegőt szívni. Nem csak hogy nem tudta ezeket, de már szüksége se volt rájuk.

Azt is felfedezte, hogy az "élettel" nem tud érintkezni. Se az élőkkel, se az élők dolgaival. Így például halála előtt megfőzött leveshez nem tudott hozzá nyúlni. Vagy kedvenc kis dobozához, amiben emlékeket őrzött. Ezt is Mathew-tol kapta. Nem tudott virágot, növényeket szedni. Az állatokhoz se nyúlhatott hozzá.

A "halálhoz" pedig nem szeretett közeledni. Nem ment a temetőbe, a henteshez és a város főterét is, ahol még folytak az akasztások, ha tudta, messziről elkerülte. Szerencsétlen "élet" volt, az már egyszer biztos. De sajnos mindent meg lehet szokni, azt is, amit sose kéne. Temetést, azt nem kapott, vagy csak ő nem emlékszik rá. Nem is tudta, földi maradványaival mi lett, de a házban még érezte annak a szagját, hiába emésztette el hamar a természet. Elátkozott ház, ami a börtöné lett. Nem igen vett tudomást ezek után haláláról, mintha meg sem történt volna.
Pedig valóságos volt, olyannyira, hogy még majd egy év távolságából is gyakran megrémítette álmatlan éjszakáin. Fagyos éjszakák jöttek el a tél alkalmával, egy megfagyott, megdermedt szív pedig sose vérzik el. Mathew sose jött vissza, Nóra sose hagyta el a falut, később már a házat se igazán. És ahogy január első napja eltelt, Nóra lelke átlépte a túlvilág fekete folyóját és majd egy év álmatlanság után végre átment a másik oldalra, ahol végre megpihenhetett.