Necromancer

Ijesztő Hangok

Herold, nem fogod elhinni azt, amit most fogok mesélni neked!
Te is nagyon jól tudod, hogy én nem viccelődöm, ha a szakmámról van szó, már pedig azt immáron ötven éve űzőm, de én még egy ilyen előadással, mint ez, sose találkoztam.
Tegnap elött volt meghallgatás az operában, kell egy új zongorista. Szegény Kajetán, súlyosan megbetegedett. A felhozatal nagyon érdekes volt, viszont nem értünk végére a meghallgatásoknak.
Herold, én még ilyent sose hallottam. Az mellett, hogy gyönyörű és hibátlan volt, tudod, milyen érzés kerülgetett? Félelem, Herold, félelem! Rettegés.
Sose hallottam ennyire sötét és szomorú melódiát egy zongorából. Az hagyám, hogy Mozartot úgy játszotta, mintha maga a legenda lenne, de hogy Beethoven Für Elise-ét én még sose hallottam ilyen tragikusan, arra is mernék fogadni!
Egy fiatal nő játszott a zongoránál. Teljesen feketébe volt öltözve, mint aki temetésre megy. De azok a hangok. Én nem is tudom, mit gondoljak most. Volt valami azokban a sötét hangokban, valami nyomasztó és nem e világi. Pedig én már rengeteg zongoraszót hallottam, de egy sem volt ilyen. Fel sem tudom fogni, hogy tud valaki ilyen hangokat kicsalni belőle. Viszont van még egy rémisztő részlet.
Se ez elött, se ez után többet nem hallottam erről a nőről.
Forgószélként érkezett és úgy is ment tovább. Az elsőadása után egyik zsűri társam se tudott megszólalni, szegény Donnát el is kellett vitetni onnan, majdnem elájult. Valami baj volt azzal az előadással. Roppant ijesztő és nyomasztó volt. Tudod Herold, én mindig is realistának mondtam magam, de ha ez a nő nem az ördöggel van alkuban, akkor csak Isten tudja, mi lelte.
Minden darab, amit játszott olyan gyászos hangvételű volt, hogy azt hittem, valóban temetésen vagyunk. És akkor még jött kettő Hattyúk Tava is. De hát azok! Talán azok voltak a legrémisztőbbek. Itt nem egy szép történetről van szó, dehogy. Ez egy vérfagyasztó, kegyetlen történet, tragédiák sorozatával, ahol senki nem kap boldog befejezést. A harmincadik percre már azt se tudtam, mit hallgatok, csak néztem és remegtem. Nincs is igazán sok emlékem onnan. És tényleg, te is tudod, hogy ilyen nem tud velem előfordulni, erre tessék, még is megtörtént.
Halvány emlékeim vannak egy utolsó szonatáról. Szerintem azt ő maga komponálta, mert életemben nem hallottam és semmi máshoz nem tudtam hasonlótani. Viszont az a melódia, az a muzsika egyenesen a pokol legmélyebb szintjéről jött. Az a borzongató hang elbűvölő volt, de olyan volt, akár egy kígyó, aki áldozata köré tekeredik, s egyre jobban szorítja. Minden erőm elhagyott, meg sem tudtam mozdulni.
Mindannyian sokkos állapotban voltunk, nem tudom, mennyi idő telt el.
Aztán, hirtelen abba marad a muzsika, annak az átkozott melódiának vége szakad. Nem találtuk a szavakat, nem tudtuk egymásra nézzünk, vagy a nőre. És az a nő csak meghajolt és elment. De én láttam a szemében valamit, amit más nem.
Elégedett volt. Tudta, hogy lesokkolt minket, ez is volt talán a célja. Minden esetre a meghallgatás azonnal véget ért, egyikünk se érezte jól magát.
Ketten még aznap belázasodottak, Donna meg végül korházban kötött ki. Egyedül én és az öreg Egon maradtunk meg.
Csakhogy tegnap reggel értesítettek, hogy Egont este elvitte a szíve. Én mondom, az a zongoraszó tehet róla. És hogy én nekem miért nem lett semmi bajom? Nem tudom. Talán pont azért, mert belenéztem a szemébe. Mint megtudtam, azt senki se figyelte, mindenki kerülte, egyedül én néztem bele. Viszont azóta nagyon furán érzem magam. Még mindig hallom a hangokat, azokat az átkozott, sötét hangokat. Hallom és érzem, ahogy szépen lassan felemésztenek engem. Nem tudom, mit csináljak, vagy kihez tudnék ezzel fordulni. Nem igen merem senkinek elmondani, csak neked, mert tudom, hogy te hiszel nekem és megérted.
De nem tudom, mihez kezdjek most. Nem merek vissza menni az Operába, nem merek a hangszeremhez nyúlni. Bármikor, mikor kezembe vettem a hegedűm, tudod mit hallottam? Az utolsó, félelmetes dallamot. Nem tudom, hogyan tudtam így megjegyezni, de az is lehet, hogy csak képzelődőm. Nem tudom, mit tegyek. Az elmúlt két éjszaka semmit nem aludtam, szerintem ma se igen fogok. Folyton gyötörnek a hangok, az árnyak. Valami mélyen nyomaszt engem, úgy érzem el lettem átkozva. Úgy érzem, figyelnek.
Nagyon furcsa érzéseim vannak, minden porcikám remeg. Most is azért írok neked, mert nem igen merek kimenni az utcára. Talán kezdek megőrülni, nem tudom. Most már tényleg semmit sem tudok.
Folyton az a nő jár a fejembe, meg a zenéje. Hogyhogy sose hallottunk róla, hogyhogy sose találkoztunk még vele? Olyan sok kérdésem lenne, de nem hiszem, hogy választ kapok rájuk. És tessék, most itt vagyok, és azt várom, hogy bedugjanak valami elmegyógyintézetbe. De ki tudja, talán ott is hallanám a zongorát.
Egyet meg kell ígérned nekem. Ha én többet nem leszek itt, mert történik velem valami, kerüld el az Operát! Tudom jól, hogy nem szoktál mostanság oda menni, de ha a jövőben bármi miatt is mennél, ne tedd. Ígérd meg ezt Herold nekem, meg kell esküdnöd. És ha végleg el tűnnek a föld színéről, valahova tedd el a hegedűm és a kottáim, már azokban se bízok. Teljesen mindegy hova, csak ne mellém.
Én már megettem a kenyerem javát, mondhatni fél lábbal már a síromban vagyok. Nincs már mit vesztenem. És ha még rám hallgatsz, minden olyan nőt, aki talpig feketében van, elkerülsz. Én tényleg sose láttam ezt a nőt, már pedig egy ilyen tehetséget régen kellene ismernem, de ahogy jött, úgy is ment. Egyszerre találkoznék, beszélgetnék vele, de ugyan akkor a legrosszabb rémálmaimba se akarom újra hallani azt a zongoraszót. Az elmúlt két napban nem láttam, de még a fellépése után sem, senki nem látta. Ha babonás lennék, azt mondanám, hogy szellem volt. Egy lidérc.
Bármit is hallottam azon a napon, most is kísért. Soha többé nem tudok ugyan úgy klasszikus zenét hallgatni, mit ez elött. És többé nem tudok zongorához érni sem, félek tőle. Azt hiszem egy másik ember lettem Herold. Egy rettegő, árva ember.