Necromancer

Frostella

-Találkoztál már valaha egy Frostellával? Nem? Rögtön gondoltam. Pedig olyan biztos, hogy léteznek, mint hogy én most itt állok előtted. Ne nézz így rám, nem vagyok bolond! Most azt hiszed, viccelek, de esküszöm az élő öreg Istenre, hogy az igazat mondom. Egy pár hete én is csak nevettem volna, de sajnos vagy nem sajnos, tudomásomra jutott egy pár dolog. Na, jól van, látom nem hiszel nekem, akkor jobb lesz, ha az elejéről mondom.
Kezdjük ott, mi fán terem a Frostella. Ezek a lények, merthogy nem emberek, olyan kísértő szellemek, akik valaha emberek voltak. Boldog nők. Van köztük idős, fiatal, szőke, barna, magas, alacsony. De egy ponton mind megegyeznek, az összesnek szilánkosra tört a szíve, és megfagyott a lelkük.
Most aztán tényleg bolondnak hiszel.
Az egész úgy kezdődött, hogy most már jó régen, de élt egy bűbájos, tüneményes leány. Ezt a leányt egy szép téli napon eljegyezték, az volt rövid élete legszebb napja. Csakhogy a férfi, aki eljegyezte, kihasználta. Elvette a vagyonát, a földjét, mindenét, s szegény leány épp a templomba tartott, amikor a jegyese berángatta az erdőbe és meggyilkolta. A nagy hó betemette a testet, megfagyasztotta a lányt. Utolsó kívánságként egy átkot mondott: "a világ összes asszonya és lánya jusson arra a sorsa, ha boldogtalan, amire én".
Ha nekem nem lehet jó, másnak se legyen az, ugye? Minden esetre az átok beteljesült. Azok a lányok, akik bánattal a szívükben hallnak meg, visszatérnek a mi világunkba megkísérteni minket. Halottam, valahol Fagyot Asszonyoknak hívják őket, máshol meg Dér Lalának. De ők mind ugyan azok! Minden egyezik. A Frostella álltalános megjelenése egy megtépázott ruhájú, fagyos bőrű nő. Sokak esküvői ruhában vannak, vagy abban, amibe meghaltak. Szemük üres, opálos. Apró szikrányi élet sem felfedezhető bennük. A hangja fájdalmas hörgéshez hasonlítható leginkább. De a legrosszabb, mikor sír. Ezek a szellemek úgy tudnak sírni, hogy mindenki szíve belefájdul. Oly keservesen, oly fájdalmasan. És én is így találkoztam egyel.
Ezek a szellemek nem meglepő módon, télen a legaktívabbak. Ha emlékszel, múlt hónapban a hegyekben túráztam. Egy sűrű erdős szakaszon minden ok nélkül lefulladt az autóm. Persze-persze, tudom, nem is kell mondanod, hogy egy roncshalmaz az autóm, de hidd el nekem annyiszor romlott el az a bestia, hogy hallásból megmondom, mi a baja. De ez új volt. Kiszálltam megnézni a motort, mivel azt gyanítottam, ott van valami gond. De ekkor olyan szörnyű sírást hallottam, nem tudtam rá nem felfigyelni. Az erdőből jött. Na jó, láttam, hogy elmosolyodsz! Azt hiszed ez valami ZS kategóriás horrorfilmbe illő jelenet, de újra esküszöm, hogy így történt. Ha nem én lettem volna ott, én se hittem volna el.
Szóval, bementem az erdőbe. Akkor már sötét volt, nem is láttam túl sokat, de hallani hallottam, és egyre közelebb jutottam a hanghoz. Utólag könnyebb gondolkodni, de abban a helyzetben mit tehettek volna? Valaki sír és csak úgy menjek tovább? Na nem, az nem rám vall. Szóval szépen mentem a hang irányába, és amit akkor láttam, azt egy életre az eszembe véstem.
Van még valami, amit nem mondtam. A Frostellák rendkívül agresszív lények. Egy emberi lény sincs mellettük biztonságban.
A férfiakat azért támadják, mert a volt kedvesüket látják bennük. A nőket azért, mert azt hiszik, ők a felelősek a boldogtalanságuk miatt. És a gyerekek? Azoknak sincs bizony kegyelem. Ők... Ő bennük azokat a gyerekeket látják, akik az övéik is lehettek volna, de sose kapták meg őket. Ha viszont a szellemnek volt gyereke, akkor nem minden esetben támadnak, viszont megölheti, mert úgy hiszi, ha tőle elvették, ő is elveszi mástól. Szörnyű lények ezek, én mondom. Azt kérded én hogyan úsztam meg? Azt hiszem szerencsém volt.
Akivel én találkoztam az egy nagyon fiatal lány volt, talán még a húszat se töltötte be. Arcát kezeibe temette úgy sírt egy fa tövében. Fiatalos báliruha volt rajta, ami mostanság divat, tudod. Az ujjai vége már kezdett lilulni haja vége fagyos volt és mindenét hó borította. Fekete ruhája is fagyos volt. Mintha fagyos szélben száradt volna meg. Azt hittem csak egy kamasz, aki túl messzire kóborolt. Mikor végre felnézett rám, megláttam fehér szemét. A szempillái is fagyosak voltak, könnycseppjei pedig kis jégcsapokat idézet. Bőre fehér volt, normális esetben legalább az orcája vörös kellett volna legyen, de az se volt az.
Ami viszont az volt, az a nyaka volt. Torkán mély vágás volt, a vér már nagyon régen megalvadt. Rettenetes látvány volt. Pár percig csak nézett rám, én is rá, nagyokat pislogtunk. Próbáltam megszólítani, de bevallom, nagyon megvoltam ijedve, és ahogy láttam ő is hasonló helyzetbe volt. Ugyanis hatalmas lenne azt hinni, hogy ezek a lények mindenféle érzelem nélkül élnek. Dehogy is! Ezek az árva lelkek éheznek a szeretetre. És ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy amikor végre erőt vettem magamon és megszólítottam, azonnal nekem rontott. Olyan erősen nekem jött, hogy következő pillanatba már a földön voltam és az eget kémleltem. Jég hideg kezeivel szorítani kezdte a torkomat. Én ekkor pánikszerűen kapálóztam és forgattam a fejem, mire ő csak nehezen azt mondta: „Vince, nézz rám! Nézz rám! Ugye szeretsz még? Ugye szép vagyok még, Vince? Vince, miért nem nézel rám?"
Csak arra tudtam gondolni, hogy kiszabaduljak a szorításából. Hatalmas erőt kellett vennem magamon, ami igen csak nehéz volt, sokkos állapotom miatt, hihetetlen, ezekbe a lényekbe micsoda erő szorult. Miután nagy nehezen lefeszegettem magamról, nekilöktem egy fának, ez némiképp lelassította. Ott akkor már tudtam, hogy nem emberrel van dolgom. Futottam, ahogyan csak tudtam. Legnagyobb szerencsémre az az ócskavas is újra elindult. Nem indul el a kocsi, ott maradok, ez már biztos. Kérdések százai járták át a fejem: Ki vagy mi volt ez a lény? Miért sírt? Miért támadott rám? És nem végső soron, ki a fene az a Vince?
Miután hazaértem, azonnal a számítógépemnek estem. Annyi mindenre rákerestem, de végül megtaláltam a választ. Frostella, Frostellát láttam. És én mondom, rettenetes volt. Ami érdekes, hogy egy két folklórban és mitológiában is írnak hasonló lényekről. Egyszerűen hátborzongató ez az egész. Mond csak, emlékszel, amikor ősz végén volt a hírekben egy érdekes „bűneset"? A fagyott nő az árokban. Igen-igen, jóra gondolsz, nos, az is egy Frostella volt, pontosabban annak kezdeménye. Mint mondtam, ezek a lények eredetileg télen aktívabb, de amióta ősz végén és tavasz elején is hideg van, nos, azóta kicsit megszaporodtak az észlelések.
Azért mondom mind ezt neked, mert tudom, hogy van egy lányod, akit bármennyire is próbálsz elrejteni, tudom, hogy imádod. Épp ezért kérlek téged, hogy vigyázz rá. Egyetlen egy nő se érdemeli meg azt, hogy ilyen sorsra jusson. Nagyon vigyázz rá, hogy sose törjön ennyire össze a szíve. Egy fagyott szív nem vérzik el, de senki nem érdemel annyit, hogy cserébe más megfagyon. Emlékezz ezekre, amiket most mondtam, és jól raktározd el a tudatódban. És ha most megbocsátasz, haza kell mennem, nem szeretem a sötétet.