Necromancer

Szörny a tükörben

Még évekkel ezelőtt egy rettenetes jelenségnek lettem tanúja: szörnyet láttam. Egy igazi, húsvér, alakváló szörnyet a tükörben.

És az a szörny vadászott rám, már sokszor láttam és minden alkalommal az őrület határába kergetett. Honnan tudom, hogy alakváltó? Nevetséges kérdés. Azért tudom, mert az én alakomat vette fel, s mindig csak akkor láttam, ha belenéztem a tükörbe. Minél nagyobb volt az adott tükör, annál nagyobb volt a hatalma.

A vadász technikája pofon egyszerű: egy láthatatlan kötelet szorít a nyakam köré, ami egyre jobban feszül, s már észre se veszem, de alig kapok levegőt. Eddig sose ölt meg, de nem kedvességből vagy szánalomból, Ó! Dehogy. Csak is kizárólag azért nem végzett ki még soha, mert olyan, akár egy macska, aki játszik az áldozatával. Feldobja, elkapja, megpofozza egy párszor, majd kegyetlenül kiontja a már kábult prédája életét. Ezt éreztem mindig. És volt, hogy az a szörnyeteg átvette a helyem.
Néha, mikor a rettegés úrra lett rajtam, s a félelemtől megbénultam, akkor észre kellett vennem, hogy én át kerültem a tükör másik oldalára. Egy kis helyen voltam, előttem a tükör és láttam, amint a szörny másképp mozog, mint én, s el adja azt a helyet, ahol a tükör van. Órákon át ottmaradtam bezárva, rettegve.
Ilyenkor nem tudtam se sírni, se nevetni. Minden érzelem eltűnt belőlem, ami csak létezett. Üveges szemmel néztem magam elé és néztem a tükröt, a szörny vissza jön-e értem. Néha úgy véltem: azt se bánom, ha nem jön vissza, csak pusztulnék meg azonnal. De mindig visszajött.
Visszajött és elégedetten nevetett, majd vissza adta a testem, mint egy üres héjat. Mindig fáradt voltam és kimerült. Az ilyen estéken mindig úgy folyt a könnyem, mint a patak. És mindig fáj a szívem. Nem a szörnytől, hanem magamtól féltem, rettegtem. Mert jól tudtam, az a lény bennem lakozik. Lehet, csak a tükörben látom, de igen is itt van bennem, sose vagyok meg nélküle. És ez a tudat egészen felemésztett. Mindegy, merre futok, hány lépést teszek, az a valami mindig követni fog.
És ott lesz minden csillanásban és fény visszaverődésben, de ott lesz a vízben, fényben, de még az árnyékban is.
Igazán sose leszek szabad, amíg meg nem állítom őt, vagy ő engem. Ez egy örök párbaj lesz, az utolsó napig. Nem akarom, hogy legyőzőn a szörny engem, még ha a kötél egyre szorosabb is, akkor se hagyom. Nem lehet ennyi öröme. De Ó! Néha bizony nagyon nehéz.
Mert vannak napok, amikor sose látom. Mindegy, hány tükörbe keresem, nagyon ritkán ugyan, de sose látom. Azokon a napokon irracionálisan boldog vagyok. Azokon a napokon a szörny máshól jár, vagy másnak veszi fel az alakját. Az ilyen napokban látok egyedül reményt, semmi másban.