Mindennap látom a buszmegállóban... Nem értem mit keres ott? Buszra nem száll föl, csak ül az út szélén és bús komoran mereng maga elé. Mégis mi a francért? Aztán minden alkalommal hirtelen fogja magát és elandalog! Fogalmam sincs minek teszi ezt, d...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
,,Nézd a dolgok napos oldalát! Ne félj, nem vakulsz meg tőle!"
A hétvégén megállás nélkül agyaltam. Ez az egész kialakult helyzet teljesen összezavart. Hova futhatott? Vajon történt vele valami? Miért hasonlított az a kislány ennyire rá? Hiába próbáltam, nem sikerült kivernem őt a fejemből, és egy idő után ez az egyszerű kíváncsiság egyenesen aggódásba csapott át. Miért nem volt pénteken a buszmegállóban?
Effajta kétségekkel érkeztem meg a megállóba hétfőn, tanítás után. Körülnézve észrevettem őt, mire hatalmas mosolyra húzódott a szám. Nem bírtam megállni, és egyből oda rohantam hozzá, hogy letámadjam az engem foglalkoztató kérdések hadával. Ám ebből végül nem lett semmi. Úgy megörültem neki, de tényleg! Először fel sem fogtam mi történik, csak éreztem, ahogy a lábaim akaratlanul is vittek előre. Nem sokkal mellette megálltam, majd némi habozás után lecsücsentem közvetlenül a jobb oldalára. Mosolyogva köszöntem neki, közben vígan ráemeltem boldogságtól csillogó szemeimet. Viszont nem várt reakció volt a válasza. Vagyis pontosabban én nem voltam rá felkészülve, ugyanis a következő pillanatban jó erősen a fejébe húzta kapucniját. és - mint már megszokhattam volna tőle – csak szomorúan meredt maga elé. Érdekes... Valamiért most jelen pillanatban nem igazán tudtam sajnálni. Azt hittem ezen már túl voltunk! Alig akartam elhinni, márpedig nagyon úgy tűnt megint bele akar kezdeni ebbe a végetnemérős játékba. Ez eléggé felkavart, ezért hangot is adtam felháborodásom okának.
- Most ez lesz megint? – vágtam hozzá ingerülten – Nem szólsz hozzám, mert úgy tartja kedved? Tudod ezzel már javában túllépted az önzőség határát! Bocsánat, hogy megzavartam őnagyságát az üldögélésben – itt már kiabáltam. Teljesen kiakasztott. És még mindig nem szólt semmit. Rám sem nézett!
Fogalmam sem volt mi tévő legyek. Annyira elfutottam volna. És kezdetben olyan egyszerűnek tűnt ez az ötlet. Itt hagyni, elfelejteni, és soha vissza sem nézni. Csak egy apró bökkenő volt. Nem tudtam volna egyszerűen, csak elsétálni, és kitörölni őt az emlékezetemből. Nem bírtam. Túlságosan beleégette magát az agyamba. És bármit is csinált, bárhogy is viselkedett – a szívem mélyén – megkedveltem ezt a srácot. Úgy éreztem szüksége lehet rám, és én ezt nem akartam elmulasztani, ezért is döntöttem úgy, hogy inkább maradok.
Lassan visszaereszkedtem - mivel az előbbi felindulásom közepette, már menetre készen felpattantam - de nem ugyan oda, ahol eddig is ültem. Mert az előbbi gondolatmenetem ellenére volt bennem egy kis feszültség, ezért a csakazértis érzelmeim által vezérelve, olyan közel helyezkedtem el, hogy térdeink kis híján összeértek. Ravasz kis mosoly ült ki az arcomra, ám nem tartott sokáig. Hirtelen eluralkodott rajtam a bizonytalanság. Itt ülve, így, ilyen közel hozzá újra megcsapott az illata, ami teljesen a hatása alá vont. Egészen elbódított, és nem bírtam tisztán gondolkodni. Pedig ő még mindig nem csinált semmi. Felém se nézett, mintha kerülni akarná a tekintetem.
