,,Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka.
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka."
Gárdonyi GézaKedden egy hatalmas vigyorral a képemen tartottam a szokásosan az út szélén ülő sráchoz. Amint megálltam fölötte hangosan rá köszöntem, ő pedig szerény mosollyal a szája sarkában visszaköszönt. Ez nagyon jól esett az én kis lelkemnek, de azt nem bírtam eldönteni, hogy most megölelhetem-e, vagy inkább tartsam a távolságot? Nem bírtam kiverni a fejemből a tegnapi napot, hogy milyen jól éreztük magunkat együtt. Ezek után elég egy mezei köszönés egymás üdvözlésének kifejezésére? Vagy az esetleges testi érintések már túl sokak lennének neki? Esetleg feltétel, hogy mindez az éjszaka sötét leple alatt történjen, akárcsak előző nap?
Folyamatosan kavarogtak bennem az effajta kételyek. Végül csak leültem mellé és tovább agyaltam. Most akkor mi mik is vagyunk egymásak? Barátok? Esetleg valami több? Ha igen, akkor támogatnám az ötletet. Ahjj, kár is lenne erről álmodozni. Vagy... és csak pörgött az agyam ezerrel, egészen addig, míg meg nem éreztem egy kellemes bizsergető melegséget a kezeimen. Szaggatottan kifújtam a tüdőmben bent rekedt levegőt, és lassan felemeltem a fejem. Benedek mélyen az enyémbe fúrta tekintetét, továbbra is a kezemet szorongatva. Küldtem felé egy kérdő pillantást, mire mintha egy pillanatra zavarba jött volna, de nem tartott sokáig, hamar felülkerekedett érzésein és tovább bűvölt átható tekintetével.
- A kezed – kezdett bele akadozva – ne ropogtasd légyszíves – mondta végtelen lágysággal fűszerezve hangja mélységét. Teljesen a hatása alá vont, ezért csak egy zavart bólintás tellett tőlem. Ő ezzel bőven megelégedett, és visszafordult az óvoda felé. Már készítettem fel magam lelkiekben, hogy hamarosan elenged, és akkor megint nem marad más utána csak üresség, de hiába vártam ez legnagyobb ámulatomra nem történt meg. Éreztem ahogy lassan összekulcsolta ujjainkat, kettőnk közé lerakva. Hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejemet, mire rövidesen sikerült annyira megnyugodjak, hogy rászorítsak összefonódott ujjainkra. Ő a szeme sarkából felém lesett, mire vissza küldtem felé egy szívélyes vigyort. Az ő szája szegletében is megjelent egy aprócska mosoly, ami kellő bátorítást adott arra, hogy közelebb húzódjak hozzá, utána meg már a vállán pihentettem a fejem. Ő nem húzódott el, sőt óvatosan a másik kezével átkarolt, így ültünk ott az útpadkán, egymást ölelve, szép kis álmokba ringatva magunkat.
- Hogy vagy? – tettem fel a kérdést egy kis idő után.
- Jelenleg eléggé jól érzem magam – jegyezte meg játékosan, miközben kissé rászorított a derekamra. Éreztem, ahogy enyhe pír szökött az orcámra.
- Örülök, hogy ilyen kedélyes állapotban találhatlak – piszmogtam az orrom alatt, de voltunk olyan közel egymáshoz, hogy legyen lehetősége meghallani. A lábával dobogni kezdett, de arcán semmi reakció nem volt leolvasható. Aztán megjelent a már jól ismert féloldalas mosoly a szája szélén, én meg egyből jobb kedvre derültem. Szívfacsaróan aranyos volt így.
KAMU SEDANG MEMBACA
Magányos boldogság(?)
RomansaMindennap látom a buszmegállóban... Nem értem mit keres ott? Buszra nem száll föl, csak ül az út szélén és bús komoran mereng maga elé. Mégis mi a francért? Aztán minden alkalommal hirtelen fogja magát és elandalog! Fogalmam sincs minek teszi ezt, d...