Mindennap látom a buszmegállóban... Nem értem mit keres ott? Buszra nem száll föl, csak ül az út szélén és bús komoran mereng maga elé. Mégis mi a francért? Aztán minden alkalommal hirtelen fogja magát és elandalog! Fogalmam sincs minek teszi ezt, d...
Ups! Ten obraz nie jest zgodny z naszymi wytycznymi. Aby kontynuować, spróbuj go usunąć lub użyć innego.
Másnap, iskola után egyből Benedek lakhelye felé vettem az irányt. Végre őszinte mosollyal néztem a velem szembejövőkre, mert csak az járt a fejemben, hogy mindjárt láthatom Őt.
- Sziasztok – léptem be a kis házikóba. Ház szerűségbe, vagyis enyhe túlzással nevezhető az egész kóceráj épületnek... ezt inkább hagyjuk!
- Hello! – ugrott a kezembe Vanilla vigyorogva. Szorosan ölelt, nem gondoltam volna, hogy ekkora erő lakozhat egy ilyen kis teremtményben. Idővel eltávolodott, és visszacsüccsent a matracra, ahol két darab faágra aggatott különböző ruhákat. Ahogy ránéztem, összeszorult a gyomrom. Lehet, hogy a szülei már nem árthatnak, de attól még így sem lesz jó neki. Még mindig a tegnapi ruháját viselte. Körülnézve megállapíthattam, hogy bizony a pasim nagyon nincs itt. Ergo felügyelet nélkül van, egyedül ez a csöppség. Gondolatban csak ráztam a fejem, mert kezdett egyre inkább elborzasztani a kialakult helyzet.
- Hol van a bátyád Picúr? – kérdeztem rá, de ő csak vállat vont.
- Azt hiszem megpróbál valami kaját, és ruhát szerezni – hunyorított, mintha ez segítene felidézni. Annyira aranyos volt, ahogy ott ült előttem törökülésben, és azon volt, hogy segítsen nekem.
- Ettél ma már valamit? – érkezett egy újabb kérdés tőlem. Ő erre, csak szomorúan rázta a fejét, mire összeszorult a szívem.
- Hogy mi? – kiáltottam fel ijedten. Hogy lehet Benedek ennyire felelőtlen? Folyamat ezen rágódtam, miközben előhalásztam a táskámból néhány szendvicset, amit még nekik készítettem. Tudtam, hogy hosszútávon egyikőjüknek sem jó itt élni, de reméltem, hogy azért tudnak normálisan étkezni! Szomorúan ráztam a fejem, mikor eszembe jutott, hogy nekik ez nem annyira egyszerű.
Vanilla csillogó szemmel harapott bele az egyik általam kreált szendvicsbe. Hangosan csámcsogott, mire vidám mosoly kúszott az arcomra. Elhatároztam magamba, hogy mindenképp segítenem kell rajtuk. Csak még ki kellett találnom, hogy hogyan.
Amíg vártunk én csendben figyeltem, ahogy a kis Picúr lakmározik, és közben ezerrel pörgött az agyam valami kézenfekvő megoldást keresve a fennálló problémára. Aztán hirtelen eszembe ötlött valami. Nyomban el is határoztam, hogy amint Benedek hazaér félrehúzom, és megbeszélem vele.
Csakhogy ahhoz előszőr meg kellett volna érkeznie. De ő még este hatkor sem lépte át a küszöböt, melyet tekintetemmel szinte felnyársaltam, és egyre jobban kezdtem érte aggódni. Picúrral simán eljátszottunk, ám engem percről percre fokozatosan kezdett eltölteni a mérhetetlen aggodalom.
Este nyolc órakor már szinte verejtékeztem a bennem felgyülemlő félelemtől, de igyekeztem mindezt magamba zárni, nehogy Vanilla észrevegyen az egészből bármit is. Egész jól el voltunk, de ekkorra már besötétedett, és még mindig semmi hír róla. Elhatároztam, hogy elaltatom, ezzel is el tudom terelni a gondolataim.
