Öngyilkossági Kísérlet [Dazai Osamu x Chuuya Nakahara](Soukoku ff)

Második fejezet

Évekkel később

- Dazai!-kiáltott a kanapén heverő naplopóra Kunikida, de reakcióra se méltatta a személyt feküdt tovább.- Mi az istenszerelméért csatlakoztál a Nyomozó Irodához, ha a seggedet nem mozdítod annak érdekében, hogy ne leégve éld le az életed?-kiabált vele tovább a szőke, szemüvegét megigazította; felállt az asztala mögül egy halom felkéréssel a kezében, és a henyélő ölébe dobta, aki azonnal felült mellkasára hirtelen érkező súlytól.

- Normális vagy? Bele is halhattam volna!- mondta Dazai felszegett orral, mintha megsértődött volna a dolgon.

- Annak te csak örülnél, vagy nincs igazam?- tette keresztbe kezeit a mellette álldogáló szőke; válasz nem érkezett.

Kunikida kifújta bent tartott levegőjét, majd visszaült az asztala mögé dolgozni.

Így igaz, a híres Dazai Osamu, aki a rengeteg gyilkosságért felelős, aki a Dok maffia hírhedt embere, kitől remegni kezdtek lábaid ha megláttad; most a Nyomozó Iroda oldalán küzd a jó érdekében. Igaz a fizetése közel sem ugyanolyan, mint ott volt, de legalább a minisztérium felmentette minden vádja alól, ha mostantól erejét az emberek megmentésére használja, nem pedig azok kiirtására.

- Kérlek nézd át azokat és válogasd ki a legjobbakat belőle, holnapra az asztalomra kérem.- morogta hidegen a papírstóc alatti szempárra nézve- Menj haza, ma nem lehet a hasznodat venni itt.-mondta végszóképp

Dazainak nem kellett ezt kétszer mondani, azonnal felpattant helyzetéből és sietett haza. A mostani lakása nagyon különbözött a régiektől, egyetlen egy ablaka volt, annak se voltak jók a fény viszonyai. Egy zuhanyzó és vécé, egy kisebb konyha és egy matrac. Ez szolgálta számára az otthont. Haza érve levágta bézs színű kabátját a matraca mellé és a zuhanyzóba sietett. Egész nap érezte a furcsán kínzó érzést, amit kezein tapasztalt a kötések alatt. Levetette azokat magáról, hogy jobban szemügyre vehesse, mivel van dolga; néhány apró vágása ismét kiapadt. Valószínüleg a rendszeresen újra kötések miatt. Mióta elhagyta a Dok Maffiát, nem igazán találta meg azt, amit remélt; nyugalmat a lelke számára. Sőt, volt, hogy rosszabb volt. A folyamatos rémálmai miatt aludni se tudott sokat, és az a fajta szociális szorongás, amiben szenvedett csak tovább kínozta.

Miután ellátta magát, úgy döntött elmegy inni egy közeli bárba. Felhúzta magára ismételten kabátját és útnak indult. Mikor odaért a rég megszokott helyéhez benyitott és a szokásosat kikérve merengett életén.

És ez így zajlott heteken keresztül.

Ahogy teltek a napok, hetek; Dazai egyre rosszabbul lett. Tudta, hogy ez egy időszakos dolog nála, pár hét és jobban fogja magát érezni, de addig nem igazán tudott tenni semmit se. Egyik éjjel aztán úgy gondolta kiszellőzteti fejét, így elindult a sötét éjszakában. Hosszú, sötét utcákon át barangolt, mikor megpillantotta a tengert, és az azon megcsillanó Holdnak fényét. Hosszasan bámulta, ahogyan a lágy szellőtől kifodrozódik a víz teteje.

Ekkor jutott eszébe Chuuya.

Az a tökéletes arc, az a csodaszép vörös haj, azok a vékony hosszú ujjak, még az a hülye fekete kalapja is.
Hiányzott neki közelsége, fájó szívvel emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor utoljára nézett végig az alvó személyen, akit az előző esti szesz varázsa varázsolta el; viszont sose felejtette el azt, amiért valójában elkellett válnia tőle, az ő biztonsága érdekében muszáj volt megtennie.

Szerette.

Aznap éjjel még hosszasan ábrándozott a kis vörösről emlékeiből táplálkozva. Talán újra fel kéne vennie vele a kapcsolatot, talán azóta minden más lett.- gondolta reményekkel telt szemekkel a plafont bámulva

Végül könnyes szemekkel dőlt hátra matracára, miközben egy újabb adag altatót préselt le torkán.

Álmában ismét megjelent a vörös, de a megszokottnál ez most valahogy más fajta álomnak ígérkezett. Chuuya harcolt valakivel, bevetette erejét is; az Arahabakit. Testét pillanatok alatt nyelte el a sötét erő, látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig. Dazai rohanni kezdett felé, hogy a semlegesítés erejével megmentse, de minél inkább rohant Chuuya annál messzebbinek tűnt. Hirtelen elé termett; Dazai kezeivel azonnal arcára fogott, hogy homlokát is övének dönthesse, így megmentve őt; ám már késő volt.

Hevesen verő szívvel nyitotta ki szemét a gyenge fény által megvilágított szobában. Azonnal egy pohár vízért nyúlt, ami közvetlen feje mellett volt; utólag furcsállta a dolgot, hisz biztos volt benne, hogy ő nem tett ide poharat.

Biztos csak az altató miatt van.-gondolta

Végül szokás monoton napjaihoz hasonlóan evett egy keveset, majd bement dolgozni az irodába.

- Jó reggelt!-kiáltott be főhősünk boldogan; a bent lévőknek, akik először nem értették jelenlétét, aztán mégis barátságosan fogadták őt, hisz mindenkinek feltűnt, hogy emberünk bizony szenved, amit az arcán lévő sötét karikák és a karjain lévő friss kötések jeleztek.

- Dazai-san!-ugrott a férfi nyakába Atsushi, az iroda legfrissebb tagja.

- Oh, Atsushi-kun!-veregette meg a fiú vállát mosolyogva a fiú láttán

- Lenne kedved eljönni velem a piacra?-kérdezte, mire Dazai csak egy félmosolyt csalt csak az arcára

- Venni kéne néhány gyögynövényt.-szólt közbe Yosano, az iroda doktornője

- Rendben, legyen.-sóhajtott fel Dazai

- Szuper, akkor indulás!-jelentette ki Atsushi; aki kezénél fogva húzni kezdte társát.

Az idő gyorsan telt, már majdnem mindent beszereztek, amit Yosano felírt a listájukra. Épp egy hatalmas kereszteződésnél álltak, és várták hogy zöld utat kaphassanak. Másodperceken belül mindez megtörtént és már siettek is át a másik oldalra; amikor az úgynevezett megállíthatatlan idő mégis megdermedt Dazai számára, a tömegben kiszúrt egy alakot, kinek vörös hosszú haja, sötét kabátja van és kalapot viselt fején.

Chuuya?

Pupillái kitágultak, miközben a sétáló alakot figyelte tőle méterekkel odébb. Nem kérdés, tényleg ő volt az, érezte csontjaiban. Oda akart rohanni hozzá, megölelni őt, tudatni vele, hogy nem felejtette el; épp lépni próbált a személy felé, amikor bele nyílalt szívébe a fájdalom, a hirtelen jött inger miatt térdre rogyott mindenki szeme láttára és szúrósan fájó testrészéhet kapott kezeivel.

Mindenki őt bámulta.

- Dazai-san!- kiáltotta el magát Atsushi ijedtében társa láttán, viszont ilyenkorra már túlságosan lefoglalta az emberek nézése és fájó szíve; a válasz adás helyett. Oly hangosan kiáltotta el magát a fiú, hogy körülöttük mindenki színtisztán halhatta.

Pillanatokon belül a tömeget félrelökve egy ismerős arc ugrott elő, akinek arcáról az idegesség vehető le.

Dazai?