Csend van.
A fejemben az emlékeink kiáltanak.
-Végre hogy meg vagy! Huh? Todoroki-kun, mi a baj?-Nézzett rám aggódva Midoriya.
Még is hogy talált meg? Pont itt...
-Jól vagyok Midoriya, mit akarsz?- Nem néztem rá, hiszen érzem hogy a könnyeim még mindig arcom égetik.
-Itt van a bátyád, azt mondta érted jött.. -Nézzett oldalra Midoriya.
Ahol meg láttam őt, hófehér haj, varrott bőr.
Touya, aki majdnem meghalt mikor apánk ránk gyújtotta a házat.
-Mit akarsz? -Néztem fel.
Már nem érdekel hogy a könnyeim patakokban folynak.
-Bakugou-kun.. -Kezdett bele hallkan.
Nem, nem.. Nem!
Elfutottam.
-Oi felemás lassíts már!-Rántott vissza Bakugou.
Hisz megint bele rángatott valami hülyeségbe, ami miatt futhattam.
-Mondjad Katsuki.-Álltam meg, érdekelt mit akar, de valamiért inkább megcsókoltam.
Meglepetten viszonozta.
S én úgy csókoltam őt, mint még soha.
Talán erre mondják azt hogy néha a tett többet mondd minden szónál.
Lassan vettem a levegőt, próbáltam megnyugodni.
Azóta sem tudom mit válaszoltál volna.
Nem akarok hátra nézni, látni hogy sajnálkozva követ Midoriya, vagy a bátyám fut utánam.
Észre sem vettem, de a földön ültem, térdem felhúzva.
A levegő mely eddig oly természetes volt, amihez hozzá szoktam, amit mindig kaptam, most mintha el akarna fogyni. Minél jobban kapkodok utána, annál jobban fogy.
Nem kapok levegőt, szorít a mellkasom. Ez lenne az? Itt és most halok meg?
Egyre jobban szorít a mellkasom, lélegezni próbálok, de mintha nem lenne már levegő. Mintha valaki folyamatosan elvenné tőlem.
A levegőt, amit eddig te vettél el tőlem egy csókkal most más veszi el.
Mintha fuldoklnék. Talán fuldoklom.
Ha mástól nem is, a hiányodtól biztosan.
Csak menjünk haza Katsuki. Együtt.
-Shoto, figyelsz rám?-Bökte meg a mellkasom.
Ez a hang, ez az illat. Olyan nyugtató.
-Hol vagyok?-Csukott szemmel kapaszkodtam meg valakibe.
Itt olyan jó.
-Itthon.- Ölelt magához, szorosan de még is óvatosan.
A hangja, az illata az ölelése.. Hiszen ő..
-Katsuki!- Szemeim kinyitva, kerestem őt.
Nincs itt. Itt minden fényes, egyátalán hol vagyok?
-Végre felkelt a fiatal úr, hogy van?-Nézett rám mosolyogva egy fehér köpenyes férfi.
Ez a hely, ez a kórház..
Mit keresek én itt? Szóra nyitottam a szám, de egy hang nem csúszott ki ajkaimon, mintha néma volnék.
Fáj, szorít a mellkasom, sós könnyek égetik szemem.
Kérlek menjünk haza Katsuki!
-Oi felemás barom, hova mész?-Rántott vissza a szőke hajú, idegbeteg, vörös szemű, magass, Bakugou.
-Haza. -Hátra sem nézve mentem tovább.
-Menjünk együtt haza. -Fogta meg a kezem.
Elmosolyodtam, úgy hiányzott már.
-Menjünk.-Simitottam meg kezét, melyel az enyémet fogta.
-Fiatal úr, hall engem?-Ismét egy ismeretlen hang.
-Todoroki-kun! Végre felkeltél. -Szólalt meg egy zöld hajú, szeplős srác.
Mit keress itt Midoriya?
-Miért vagyok kórházban?-Hallkan és nehezen szólaltam meg.
-Ájultan talált rád ez a fiú. Mondd mikor ettél és aludtál rendesen utoljára? -Nézett rám az orvos.
Fejem elforditottam.
Mikor is?
-2 hete. -Szinte már súgtam e szavakat.
2 hete még velem voltál Katsuki.
-Nyisd már ki azt a kurva ajtót! Hallod felemáa barom!- Kiabált, s olyan erővel ütötte az ajtót, csoda hogy ki nem tört.
-Menj el Katsu.. -Hallkan szóltam ki, de tudtam hogy tisztán hallja s érti minden szavam.
-Ne akard hogy rád törjem! -Szólt immár hangosabban.
Kinyitottam a fürdő szoba ajtaját és erőtlenül estem karjaiba.
-Katsuki, kérlek ne tagadj le többé. -Hangosabban mondtam, mint eddig bármit.
Nem láttam, de éreztem hogy meglepődik.
-Idióta, meg mondtam nem? Te az enyém vagy és leszarom ha meglátnak minket együtt. Csak érted aggódtam. -Hangja kedves volt, ami nála ritka.
-Maradj mindig velem. -Fogtam meg a kezét.
-Tch. Gyere inkább együnk, ma én főztem. -Elfordult, de láttam arcán azt a halvány pirt.
-Todoroki-kun!-Rázta meg valaki a vállam.
Midoriya volt az.
-Kérem egyen rendesen, és menjen el egy pszichológushoz. -Szólt az orvos komoran.
Megint sírok, mint valami kis gyerek.
Ki másztam a kórházi ágyból, és Katsuki szobája felé indultam.
Ott fekszik, lélegeztetőn. A szívverése lassú.
Le ültem mellé, s megfogtam a kezét.
-Semmi baj Katsuki, semmi baj. Túl éljük. -Erőtlenül fogtam kezét, miközben könnyeim folyamatosan hulltak egyenesen rá.
Katsuki, kérlek ne hadj magamra...
BẠN ĐANG ĐỌC
I miss you TodoBaku
Fanfiction"-Oi felemás! Gyere el velem a bálba.-A szőke, álltalában idegbeteg Bakugou hangja most nyugodt volt, sőt még egy mosolyt is kaptam tőle. -Ennél romantikusabban el se hivhattál volna.-Mosolyodtam el. Akkoriban úgy éreztem ezt a mosolyt már senki se...
