I miss you TodoBaku

˗ˏˋ 4 ˎˊ˗

-Shoto.. Kérlek egyél valamit. -Szólt hallkan az ajtó mögül Fuyumi.

Hófehér haja arcába lógott, szemüvege lecsúszva, hangja hallk és aggódó, a nővérem.

-Na na Shoto, mondd már el ki az? Olyan boldog vagy miatta, tudni akarom! -Állt elém mosolyogva Fuyumi, haja egyenes, ruhája rendezett, szemüvege alatt szeme felcsillant.

S csak mosolygott.

-Ma át jön, de ne mondd el apának.. -Motyogtam hallkan.

Át sétáltam a szomszéd szobába.

-Na miaz öcsi?- Nézzett rám Touya, kinek haja hófehér, arca varrott, ahogy teste is.

-Ma át jön hozzám valaki, ne mondd el apának. -Néztem rá, kicsit kedvesebben.

-Mit nyerek azzal ha kussba maradok?-Mosolyodott el.

-Elintézek neked egy randit azzal a lánnyal akiért úgy megvagy halva. -Néztem rá.

-Nem vagyok meghalva érte, de legyen. Előbb intézd el, utána tartom csak a szám! -Szólt utánam Touya.

Sóhajtottam, majd telefonom elővéve, felhívtam azt a lányt.

Hálistennek igent mondott, bár furcsállta hogy nem a bátyám hívta fel s hívta el.

Megkértem, hívja fel Touya-t ezzel kapcsolatban.

-ÖCSI, TARTOM A SZÁM! -Kiálltott boldogan Touya.

Fuyumi szólt, hogy Natsuoval már beszélt.

Semmi akadálya hogy ma este át jöjjön Katsuki.

Pár óra múlva csengettek, rohantam ajtót nyitni.

-Csá felemás barom. -Ölelt magához Katsuki.

-Gyere be. -Fogtam meg a kezét, s el sem engedtem.

-Szia, Todoroki Fuyumi vagyok. Te pedig? -Nézz nagy mosollyal Katsukira, Fuyumi.

-Bakugou Katsuki. -Gyengén megszoritotta kezem.

-Ő a párom. -Néztem oldalra, arcomon halvány pirel.

-Nagyon örülök nektek, Bakugou-kun vigyázz rá! Olyan boldog mostanában. -Mosolygott kedvesen Fuyumi.

-Nem vagyok éhes. -Szólaltam meg hallkan, s ismét éreztem eme égető könnyeket arcomon.

Lassan ezek a könnyek lesznek az egyetlenek amik emlékeztetnek arra hogy élek.

Már csak az emlékeim vannak rólad.

Félek be menni hozzád, félek hogy fogom a kezed s egyszer csak vége lesz.

-Shoto, tudom hogy hiányzik, de tudod hogy ő is azt akaraná hogy egyél. -Szólt ismét nővérem.

-Fel megyünk a szobámba, majd szólsz ha kész a vacsora? -Néztem Fuyumira, ki csak bólintott egyet.

S azzal csendben be sétáltunk a szobámba.

Be feküdtem az ágyamba, majd ki tártam a karomat.

-Gyere te süni. -Néztem rá mosolyogva.

-Tsk. -Azzal a mozdulattal rám feküdt s engedte hogy öleljem.

Míg ő csak bújt hozzám.

-Babe.. Ugye eszel rendesen? -Súgta hallkan Katsuki rám se nézve.

-Nem mindig.. -Öleltem egy kicsit szorosabban magamhoz.

-Meg haragszom ha nem eszel rendesen! Látszik rajtad hogy fogytál, lassan elfogysz, ne csináld ezt. -Ölelt magához.

-Ilyenkor olyan édes vagy, rendben enni fogok rendesen. Ígérem. -Pusziltam hajába.

Nem láttam, de tudtam hogy mosolyog és zavarban van.

-Tudom, de nem tudok enni, kérlek értsd meg. -Válaszoltam, erőtlenül.

Hátát fordítottam az ajtónak, s Katsuki kedvenc fekete pólóját öleltem magamhoz.

Érzem az illatát.

Szorosan magamhoz öleltem a pólót.

S az asztalon lévő közös képünket nézztem.

-Na mosolyogjatok már! -Szólt Natsuo.

Katsuki hátulról ölelt át, amitől az én arcom vörös lett, míg ő mosolygott.

-Ne haragudj hogy nem mosolyogtam, csak ez az idióta Katsuki zavarba hozzott. -Néztem bátyámra sajnálkozva.

-Kuss barom,pont ettől jó ez a kép. -Puszilt meg.

Nem mosolygok a képen, de boldog voltam.

Lassan felültem, tollat ragadtam, magam elé tettem a képet s egy papírt.

Bakugou Katsuki, csak hogy tudd hiányzol!
Senkit sem szerettem még úgy mint téged, kezdek meghalni a hiányodtól. Légy bárhol, s történjen bármi, mindig szeretni foglak, nem számít hány ember jön, hány ember megy el, amíg te itt vagy, amíg az emlékeink velem vannak, nem számít semmi más! Épülj fel kérlek, minden este, minden reggel, minden nap, minden pillanatban várok rád! Történjen bármi, jöjjön bárki várni fogok rád. Nem vall rám, hogy írjak bárkinek is vagy ily romantikusan szóljak, de ahogy fent említettem, kezdek meghalni a hiányodtól. Rettegek hogy elveszítlek, szóval Katsuki, én várlak, te pedig siess. Nem illik megváratni a szerelmedet!

Todoroki Shoto

Le tettem a tollat, majd a képet néztem, annyira tökéletes rajta.

Könnyeim utat törtek maguknak, s én csak ültem, s hagytam hogy az érzelmeim felül kerekedjenek rajtam.

Rettentően fáj hogy én itt vagyok a szobában, s sírok, te pedig egy kórházban, kómában.