LOST ME | MINSUNG

XV. Fejezet - Áruló

- Az ember tűr egy adott szintig, de utána betelik a pohár. Az én türelmem sem végtelen, s úgy gondolom, hogy eleget húztad az agyam. Mond el, hol van Gunmin szállása! Most! - ülöltöttem rá a székhez kötözött, alig szuszogó emberre.

- De nem tudom... - hörögte.

Idegesen fordultam meg, és túrtam mindkét kezemmel a hajamba. Két hete, hogy itt ül és szenved a pincében, mégsem mond semmi hasznosat. Már rohadt büdös van idelenn a mocskaitól.

Kis gondolkodás után előkaptam a fegyverem a farzsembemből, és rászegeztem. Már éppen húztam volna meg a ravaszt, de ekkor halk csipogásra lettem figyelmes az irányából. Jeongin felé böktem, aki hátratett kezekkel állt a férfitól két méterre.

A parancsra odament, és kihúzott valamit a férfi hátsó zsebéből. A szemeim e láttán kétszeresére nőttek, és a lábaim a földbe gyökereztek. Jeonginnel meglepve néztünk egymás szemébe.

- Ez egy nyomkövető főnök. - mondta ki, amit már mindenki tud.

- Tudom, és most kapcsolt be. Átvágtál minket te rohadék! Mindvégig itt volt ez a szar nálad, csak a halálod pillanatát vártad! - üvöltöttem rá a megkötözött férfire, aki szélesen elmosolyodott.

- Megesküdtem. Ha az életembe is kerül majd, akkor is el fogsz bukni, Lee Minho. - vigyorgott.

- Akkor szendvedj! - ülöltöttem, s fegyveremmel lábszárától elkezdtem felfele haladni a lövésekkel.

Amikor minden végtagjából folyt a vér, közelebb léptem hozzá, és szemközt lőttem. Vére kiloccsant, a feje meg előre bicsaklott.

- Takarítsatok fel, azt a szart meg törd szét! Készüljetek, bármikor megjelenhetnek! - parancsoltam Jeonginnak, aki majd továbbítja az üzenetet.

Ezután felszaladtam a lépcsőn. Félek, hogy Jisunggal mi lesz majd. El kell rejtenem valahová, hiszen nem tehetem ki ekkora veszélynek. Felértem a konyhába, és bezártam az alaksor ajtaját.

Éppen felnéztem, amikor szembe találtam magam vele, Gunminnel. Fegyverét szorosan felém tartotta, s fekete pólója csak úgy feszült rajta. Hasonlít Jisungra, de ő sokkal torzabb. Rá nem gyönyörrel, hanem undorral nézek.

Én is elővettem a fegyverem, és neki szegeztem, de ekkor betoppant a konyhába Jisung. Fejét csak akkor emelte fel, amikor a bátyja mögé került. Egy szót is nehezen tudtam kinyögni abban a pillanatban.

- Jisung, menj innen! Veszélyes! - böktem ki végül.

- Miért menne el a saját emberem? - tette fel a kérdést Gunmin, avagy Jiung, mire Jisung elővett egy fegyvert és ram szegezte azt.

Hirtelen minden vénámon végigfutott a hideg, a végtagjaim elzsibbadtak, az idegszálaim pedig megnyúltak, szinte kivékonyodtak és majdnem elszakadtak. Ezt nem tudom elhinni.

- Fáj nem? - kuncogott fel idegesítő hangján az előttem álló férfi. - Fáj, hogy a szerelmedet is én irányítom. Ha azt mondom, hogy legyen félénk akkor félénk lesz. Ha azt parancsolom, hogy legyen kacér, akkor az lesz. Ha azt mondom neki, hogy játsza el a semmiről sem tudó testvért, akkor pont azt fogja tenni.

Tekintetem Jisungra tévedt, aki semleges arccal vizslatott. Gondolhattam volna. Túl hamar megbocsájtott nekem. Naív voltam, és túl hamar megbíztam benne. Elvakított a szerelem, és Jisung. Egy hiba, és mindennek vége.

- Dicsőbb halált képzeltem el neked, de ez is megfelel! - lőtt egyet, de szerencsére kitértem előle, és felugrottam a konyhaszekrényre.

Gunmin folyamatosan csak lőtt, de én végigsétáltam a bútron egy karcolás nélkül. Jisung viszont ahhelyett, hogy lőtt volna, a kijárat elé állt, és elállta az utamat.

- Engedj ki! - morogtam neki, de csak változatlanul mereven bámult.

Nem húztam az időt, félrelöktem őt úgy, hogy a földre esett. Kiszaladtam a konyhából egyenesen a nappliba, ahol megtaláltam a telefonomat. Szerencsére Felix száma elöl volt, így gyorsan tárcsáztam, amíg tovább menekültem a testvérek elől. Elmondtam neki amit kellett, aztán letettem a telefont, jobban mondva ledobtam a földre.

Szétlőtték az egész házam, annyit ugráltam egyik bútorról a másikra, hogy meg sem lehet számolni, de még egy golyó sem talált el. Addig játszottam velük, amíg meg nem hallottam a csapatom hangját és golyóit.

Akkor aztán nyugodtabb arccal mértem lövéseket rájuk én is. A ház megtelt emberekkel. Sokan voltak köztük az én embereim, de sokan az ellenségé is. Úgy döntöttem, itt az ideje egy kis játéknak.

A folyósón kinyitottam az ajtót, ami szintén az alaksorba vezet. Erről nem tudhat Jisung, mert nem mutattam neki. Szándékosan nyitva hagytam az ajtót, hiszen itt mindenki el fog tévedni.

Ez az alaksor nem csak egy pince, amit eddig Jisungnak is mutattam, hanem egy kész labirintus, amit csak én ismerek, senki más. Már alig várom, hogy halljam a fájdalmas kiáltásokat.

A férfi üvöltve szaladt utánam a pincsijével, akit az anyja Jisungnak nevezett el. Végül elvezettem őket abba a bizonyos pincébe. A fények halványan égtek, így mindenki látott mindenkit.

Mögöttem állt az osztagom, akik tudták jól, hogy a harc majd úgyis ide fog terelődni. Felfegyverkezve, pisztolyokkal a kezükben álltak. Büszke voltam abban a pillanatban, egészen addig, amíg Jisungot meg nem láttam az ellenség oldalán. Összeszorult mind az öklöm, mind a szívem.

- Hagyjuk a gyerekeknek való játékot. Játszunk valami mást is, hiszen már meguntam. - mondta Jiung.

Gunmin eltette a fegyverét, és nyakát kiropogtatva indult el felém. Ugyan így tettem, s összeütköztünk. Egymás után mértük a pofonokat, amikből mindenki kapott jócskán. Egyszer én álltam nyerésre, egyszer ő. A körülöttünk lévők is összecsaptak.

Egy lövés állított meg minket, ami közel az én fejemhez ért földet. Meglepve hagyta abba mindeki a mérkőzést, és az irány felé nézett. Yeonjun állt az ajtóban, mögött Soobinnal. Eljött.

Kihasználva a meglepettséget a teremben, magam alá gyűrtem Gunmint, és elkezdtem az arcát püfölni. A környezetemben, mindenki ezt tette a másikkal.

Az ellenség eszméletét veszítette. Elővettem a fegyverem, hogy megadjam neki az utolsó löketet a pokolba, de egy kéz a karomra tekeredett.

- Még nincs vége Minho. - majd minden elsötétült.

Nem hagyhatom cserben az osztagomat. Nem halhatnak meg miattam. Sosem bocsátanám meg magamnak.