The Fox Spirit And The Ginger Boy

11. Fejezet

AGGODALOM

15:49, Kedd 09.09.

245 évvel a háború után

} NAKAHARA CHUUYA {

Az irodában ülök. A falióra megállás nélkül váltja a perceket. Még mindig kint beszélgettek. Ez nagyon kezdett felbaszni. Bár jelenleg lefoglalt az a hatalmas aggodalom, ami miatt most itt vagyok. Hogy gondolta az kis hülye, hogy csak így eljön? Nem megbeszéltük vagy ezerszer, hogy nélkülem sehová sem mehet? Hát dehogynem. Akkor meg?

- Sajnos egyelőre semmi ötletünk sincsen arra, hogy milyen nyomon induljunk el megkeresni Dazait. – hallottam meg a szemüveges, kivételesen nem gyökér hangját.

- Akkor meg mi tartott ennyi ideig? – húztam fel a bal szemöldököm, miközben a lábam megállás nélkül idegesen emelkedett fel-le.

- Kérem a megértésed! Ez nem olyan egyszerű, Yokohama hatalmas és azt se tudjuk, hogy Dazai csak szimplán eltévedt-e vagy elkapták. Illetve még annak is fennáll az esélye, hogy önszántából ment el, mivel még fiatal, lehet nem kér mégsem a társaságodból.

- Chh. – az utóbbit nem hinném. Tény, hogy mostanában durvább voltam vele, de csak ezért nem lépne le.

Már épp folytattam volna, ám ekkor kilépett a zabálós pasas is.

- Igen, úgyhogy ne legyen türelmetlen, nekünk is fontos, hogy megtaláljuk. Ráadásul tegnap egy másik problémánk is akadt, úgyhogy nem Dazai az egyedüli gond.

- Ranpo jól mondja. Tegnap kiszökött az egyik példány, még mi sem tudjuk hogyan, ugyanis ez szinte lehetetlen.

- Jó, hát én nagy ívben leszarom az egyéb gondotokat, csak derítsétek ki nekem, hogy hol a fenében lehet Dazai! – válaszoltam ingerülten, mert egyszerűen még mindig nem volt szimpatikus nekem ez az „iroda".

- Ez nem így működik Nakahara-san. – nevetett a sapkás pasas, mintha egy hülyével beszélgetett volna, aki nincs tisztában ezzel.

Kunikida csak lenézően megrázta a fejét és elfordult, azonban megszólalt a telefon az egyik asztalról, szóval indult is és felvette. Én meg csak magamban puffogtam, de úgy, hogy majdnem felrobbantam. Nem viccelek! Ezek a félkegyelműek itt felbasztak idegileg.

- Kitsune Megfigyelő Iroda, igen? – hát baszki nem tudom, mert még nem voltam ilyen helyzetben, de ha én hívnék valakit, és ő ilyen hangsúllyal ráadásul így venné fel... - Hogy te vagy az... értem. Természetesen bejöhetsz, te mindig, vagy elfelejtetted? Jó-jó, nembaj, ha van veled valaki, neki is van hely... - majd felém pillantott, mire csak felhúztam a szemöldököm és odaböktem egy mivan-t.

- Úgy látszik vendégünk érkezett. – dalolta mellettem a zabás pasas, miközben egy újabb chipset vett elő az asztala alól.

Én csak megforgattam a szemeim, majd újra a gondolataimba mélyültem. Eltelt egy pár perc mert fel sem tűnt, hogy a szemüveges fazon már el is hagyta az irodát és a folyosón beszélgetett, gondolom a vendégekkel. Majd, amikor ismerős hangot hallottam, egyből hegyezni kezdtem a fülem, hátha ki tudok venni valamit abból, amiről tárgyaltak.

- ... persze, egy kicsit nehézkes volt az út, de miután felszálltunk egy vonatra nem volt gond.

- Ennek örülök. A többiek még csak Nakajimaként hallhattak rólad, de ne aggódj, hamar bemutatlak nekik. – hallom a pápaszemest.