Tenshi

Törés

Konohára leszállt az éj, az égboltot egyetlen felhő sem takarja, így a csillagok teljes pompájukban tündökölnek az őket körülvevő mélykék tengerben. A telihold töretlenül világítja be a világot. A fák leveleit lágy szellő hívja táncra. Minden olyan idilli. Nincs semmiféle fenyegetés.

Egy rozoga, már-már romos kis lakás olyan tiszta, amilyen talán még sosem volt. Mégis, lakójának a lelke oly zavart, amilyen még talán nem sosem volt.

Tanácstalanul, mégis eltökélten áll a szobájában, vállán hátizsákja. Remegő kezében a számára legfontosabb dolgot tartja: egy képet a Hetes csapatról. Kakashi sensei, Sakura-chan, Sasuke... és ő. Ők négyen vannak a képen. Akkor még olyan szép volt minden!

Egy frászt! Sosem volt szép. Csak ő ezt szerette volna ezt hinni.

Testét zokogás rázza. Olyan erősen szorítja a keretet, hogy az megreped. Ahogy a benne lévő üveglap is.

Pont, mint ahogy a lelke is darabokra tört.

Annyi, de annyi minden történt!

Annyi, de annyi alkalommal áldozta fel az életét a csapattársaiért. A barátaiért. A faluért.

Gyermekként oly sokszor érezte, hogy a Kyuubi megpróbálja átvenni a tudata felett a hatalmat. Persze, akkor még nem tudta a nevén nevezni a jelenséget, mégis megakadályozta. És mióta tudja, hogy benne van elzárva a démonróka, számtalan alkalommal gondolta úgy, hogy engednie kellett volna. Mindannyiszor szörnyű lelkiismeret furdalást okozva magának.

A genin vizsgáját követően legyőzte Mizukit, aki el akart lopni egy titkos tekercset. Ő akadályozta meg ebben! Igaz, ő maga is lopta el a tekercset, de az már csak részletkérdés. Mégis, a falusiak, erre az egy mozzanatra koncentráltak.

A Halál Erdejében később szembeszállt Orochimaruval. Az életét kockáztatva óvta csapattársait. Sasuke mégis megsérült. Az ő hibájából. Legalábbis mindenki ezt szajkózta.

Nem rég pedig Gaarát állította meg, mikor le akarta rombolni egész Konohát. Az életét egy pillanatig sem féltve harcolt és vigyázott a barátaira és a falura. Minden tőle telhetőt megtett. És nem kért semmit cserébe, csupán egy kis elismerésre vágyott. Semmi többre. Még ezt sem kérte, csak szerette volna. Remélte csupán.

A harcból visszajőve tudta meg, hogy az ő szeretett Jijije már nem él. Orochimaru megölte.

És a falusiak őt hibáztatták ezért. Mert használta a Kyuubi chakráját a Neji elleni harcban, és az a sok babonás barom úgy gondolja, hogy ezzel büntette őket Kami, amiért nem ölték meg, amikor még lehetőségük volt rá.

Sőt, elterjedt a pletyka, miszerint a Gaara elleni harcban szabadjára engedte a Rókát. Pedig nem, csupán az alakját használta fel egy Henge során. Mert csak az jutott eszébe a csata hevében, ami segítségére lehetett.

Őt hibáztatták a lerombolt tájért, a megsérült geninekért és lakosokért. Még Gaara is az ő hibájává vált. Ahogy az is, hogy Orochimaru hosszú évek múltán visszatért.

Elismerés helyett még nagyobb utálatot kapott.

A szavakat még elviselte volna. De az a sok gyűlölködő tekintet!

Még Sasuke is gyűlöli őt! Pedig ő testvéreként tekintett a feketére. Azt hitte, legalább ő megérti. De nem. Tévedett...

Akik pedig nem utálják, lesajnálva néznek rá. Azok, akiket eddig a barátainak hívott, szánják őt. A múltját és a jelenét.

Pedig ő is tett azért, hogy Tsunade, az Ötödik Hokage a faluba jöjjön! Idehozta, hogy meggyógyítsa Sasukét. És ez a hála...

Nem irigyli tőle, meg semmi, de hogy csak Shikamarut léptessék elő chuninná?! Hiszen a fiú semmit nem tett, amikor baj volt!