Rózsaszirmok

Irak.

-Mondtam, hogy menjetek el!-ordítottam fel, miközben egy övvel próbálták elállítani a vérzést. 

-Nem akartunk itt hagyni, mert nem jutottál volna vissza az államokba. Több ezer mérföldről van szó, erre nem gondoltál? Itt megöltek volna az első alkalommal!-fogta vállaimat Ghost. 

A férfi feje felett volt ugyanaz a nő. Állkapcsa hiányzott, ruhája hasonlított arra, amit a kétezres években az iraki háborúban hordtak a férfiak. 

-Tűnj már el!-kiabáltam. 

-Miről beszélsz? Ki tűnjön el?-hajolt felém teljesen Ghost. 

-Már megint itt van, miért nem látjátok? 

-Nincs semmi baj, csak képzelődsz.-próbáltak megnyugtani. 

-Nem, nem feltétlen képzelődsz. Tőlünk már sosem fogsz megszabadulni. Törődj bele, te vagy az oka mindennek. Te vagy az oka a fiad halálának, nem tehetsz ez ellen semmit.

-Kezdek megőrülni.-motyogtam. 

-Csak képzelődsz, nincs itt senki más. Nem lesz semmi gond, csak képzelődsz drágám. 

-Nem vagyok a drágád.

-Dehogynem. 

-Csak ébredj fel, nem fog senki sem megmenteni a sorsodtól. 

-Nem lesz gond, ha elállt teljesen a vérzésed, akkor így is ki fogsz dőlni a kimerültség miatt. Ne aggódj, nemsokára otthon leszünk.-szólalt meg König. 

-Meg fogok őrülni, hangokat hallok..-néztem oldalra. 

Igaza volt Könignek. Orvosi szobában keltem fel, már az államokban. Infúzióra kötve, ami lassan csepegett le. Telefonom a kis szekrényen, amit nem értem el. Nem tudtam milyen nap van, hány óra? Igyekeztem fellhúzni magamat, de sikertelen volt a próbálkozásom. 

A sarokba néztem, ült ott valaki. Ugyanaz a nő..

-Végre felébredtél. 

-Tűnj el, nincs erre szükségem. Nem kell sem a megváltás, sem a térítés, főleg nem az a duma, hogy hol vesztem el az életemet. Egyébként sincs tétje ezeknek a dolgoknak. 

-Sokak mondták ezt a háborúban, főleg az idősebbek. Sokan haltak meg, vagy nyomorodtak meg egy életre. Szerencsés vagy. 

Kellemetlenül éreztem magamat. Egy nem létező nővel beszélek, aki már évek óta meghalt. Hallottam az ajtó előtt álló ember tétova lépéseit. 

Becsuktam szemeimet, majd vártam. 

-Kivel beszélgettél, Victorya? Nincs itt senki. 

-Volt egy jelenésem.-motyogtam.-Egy nő, hiányzik az állkapcsa. 

-Elhiszem, hogy nehéz, de ne aggódj.-fogta meg a férfi a kezemet.

Nem mertem kinyitni a szemeimet.

-Nyugodj meg, nincs senki más itt.-nyugtatott Rabbit.-A többiek kidőlve pihennek, nem hittük, hogy ilyen hamar fel fogsz kelni. 

-Miért? Milyen nap van?-kérdeztem. 

-Csütörtök. 

-Óh. Akkor csak egy napot aludtam át..Azt hiszem.

Körbenéztem. A nap már nyugodóra tért, a szoba narancssárga fényekben úszott. Az orvosi szobák még mindig egyszerűek, egy ágy, kis szoba és fehér falak. A mellettem levő gép pittyegett ahogy vert a szívem. 

-Merre van a doki? 

-Nemrég ment el.

-Jó, akkor megoldom magamtól a dolgokat.-húztam fel magam az ágyban.