Soha el nem jövő románc | Bangchan FF.

7. rész

Hyejin pov.:

Aznap már csak sírtam. Valahogy ismét az ablak előtt kötöttem ki. Végig azon gondolkodtam mi az a szerelem... Szerelem lenne az ami most kettőnk között van? Ha igen... Akkor meg hogy tudta elérni hogy ilyen hamar beleszeressek?

Az este képei folyton szemem előtt lebegtek... A finom érintései a lágy csókok... És nem utolsósorban a kedves szavak, amik tökéletessé tették az összképet. Ha ez a szerelem akkor nagy hibát követtem el... Nagyon nagyot.

Bangchan pov.:

Összetörve hagytam ott a kis lakást. Szívemet millió darabra törte az aki a Világot jelenti számomra. Igaz hogy mindig attól fáj a legjobban a pofon, akitől a legtöbb szeretetet várod.

Nem tudtam eldönteni hogy mi igaz és mi nem... Igaz hogy szeret? Hogy azt akarja hogy szeressem? Vagy az az igaz hogy minden egy nagy hiba volt... Hogy megbánta hogy szerelmet vallott nekem... És hogy együtt éltük át az egyik legszebb éjszakát... Mert számomra ez volt a legszebb.

De én hibáztam... Mindent magamnak köszönhetek.

Ha megálljt parancsolok magamnak... Ha le állok az első csók után... Ha nem megyek a lakására... Ha nem szeretek belé... Most nem fájna ennyire. Nem érezném hogy a szívem majd' megszakad. Nem is értem mit vártam. Tudtam hogy nem szeret. De mégis az ész helyett a nyomorult érzéseimet és vágyaimat választottam. Ismét magamat helyeztem előtérbe... Minden az én hibám.

Talán igaza volt Hyejinnek... A szerelem csak egy illúzió... Egy álom mely sosem teljesülhet be. Fájt... De tudtam hogy el kell engednem. Mikor haza értem csak ültem... Ültem és hagytam hogy könnyek formájában távozzon minden fájdalom, ami a lelkemet nyomta. Lassan sötétedni kezdett a világ... Majd elnyomott az álom.

*1 héttel később*

Ugyanolyan nyomottan ébredtem, mint az elmúlt egy hétben minden reggel. Azt hittem hogy a hiánya és a szerelmem iránta el fog múlni hogyha nem találkozok vele. De a helyzet csak egyre rosszabb lett. Nem tudom mikor éreztem azt legutóbb, hogy jól meg vagyok egyedül.

Ma megint a stúdió felé vettem az irányt. Egyszerű napom lesz hisz ma Felixszel, Hannal és Hyunjinnal fogok dolgozni. Amint beléptem a hatalmas és tágas épületbe meg is láttam a három barátom, akik egy kávéval kezükben és egy biztató mosollyal arcukon vártak hogy együtt elinduljunk a szoba felé. A liftben senki sem szólt. Hiába nem tudták mi pontosan a baj... Érezték hogy valami nincs rendben. Kiléptünk a felvonó ajtaján és lesokkoltam. A látvány szinte késként hasított szívembe. Hyejin állt a folyosón. A főnökkel beszélgetett. Arca fáradságot és fájdalmat tükrözött... Megviselték volna a történtek? De hát Ő akarta ezt...

- Chan? - szólított meg Hyunjin - Minden rendben?

- Persze... Miért ne lenne? - erőltettem magamra egy mosolyt.

Torkomban gombóc nőtt és szemeimet könnyek mardosták. Nem tudtam mit tegyek... De jó volt újra látnom... Mikor Hyejin észre vett láttam hogy meglepődött.

- Menjetek be a stúdióba! - adtam oda a kulcsot Hannak.

A fiúk első kérésre tették, amit kértem és a főnök is befejezte a beszélgetést Hyejinnel. Itt az idő hogy kicsit kettesben beszéljek vele. A lány szemeit lesütve ment volna el mellettem hogy beszálljon a liftbe, de karjánál megragadva fordítottam magammal szembe. Tekintetét rám kapva egyből láttam hogy nem kell sok ahhoz elsírja magát.

- Szia! - köszöntem egy halvány mosolyt megejtve.

- Hello - suttogta olyan halkan, hogy csoda, hogy meghallottam.

- Nem kell ám kerülnöd - mondtam egy kedves mosollyal ajkaimon - Attól függetlenül, ami kettőnk között történt... Lehetünk barátok.

- Éreztél miattam bármilyen fájdalmat Bangchan? - kérdezte.

- Hát persze... Hiányoztál. - mosolyogtam.

- Akkor semmiféle képpen nem ... Sajnálom - csuklott el hangja majd csuklóját kiszedve kezeim közül ment el a liftig, ahol beszállt és vissza se nézett.

Kegyetlenül fájt. Mit tettem hogy ennyire véget akar vetni kettőnk barátságának? A stúdióm üveglapja kinyílt. De én csak a lift ajtaját bámultam. Felix rángatott vissza a valóságnak csúfolt rémálomba.

- Chan... - szólított meg - Jössz?

- Persze... - hajtottam le a fejem és követtem a szőke, szeplős fiút.

A stúdió most más volt. Hiába volt minden a helyén az izgatottság, vidámság, ami mindig kitöltötte a szobát most megszűnt... Helyette a szomorúság és a bizonytalanság költözött be.

- Na, jó! Ebből elég! - szólalt meg Han - Mi a baj Bangchan? Mostanában nem vagy önmagad... Folyton letört vagy... Már-már depressziós.

- Jól vagyok! - hazudtam a hozzám legközelebb álló személyeknek.

- És ezt higgyük is el? - kérdezte Hyunjin.

Nagyot sóhajtva hajtottam le a fejem. Úgy néz ki hogy itt az idő be avatni a családomat az elmúlt hetek történésébe. Mély levegő vétel után rájuk emeltem tekintetem.

- Nem... Ne dőljetek be nekem - ráztam meg fejemet és időt nem spórolva álltam neki a hosszú mesémnek.

El meséltem hogy még anno mikor megláttam mennyire megtetszett, arról is beszéltem milyen volt az első alkalom mikor a lakására mentem és hogy a "balszerencsés" hóesés miatt nem tudtam haza menni. Az ott töltött időről sokat fecsegtem, de a bor miatti beszélgetős, felejthetetlen estét sem hagytam ki.

- Ez már kicsit túl részletes - küldött egy tipikus disgustied fejet Hyunjin.

- Bocsika - jöttem zavarba.

Aztán a mese vége felé közeledve szívemre mázsás súly nehezedett. Rettentően fájt a mostani állapotról beszélni. Mire végeztem nagyon tartanom kellett magam. A fájdalom oly' nagy volt, s oly' keserves hogy sírhatnékom támadt.

- De mi baja lehet Hyejinnek? - kérdezte Felix - Ha akarod beszélhetek vele. Persze csak finoman.

- Nem kérlek titeket ilyesmire. - ráztam meg a fejem - Ez a mi kettőnk dolga. De azért köszönöm szépen.

- De úgy segítenék - dőlt hátra a székben Han.

- Én is - mondta Hyun - Mert szerintem szeret téged a csaj csak fél... Azért elég komoly trauma érhette. Nem csak egy kalandra kellettél neki.

- Meglehet... De akkor is! Mit tegyek ha beszélni sem hajlandó velem? - temettem arcomat kezeimbe.

- Ez nehéz kérdés... - gondolkodott el egy pillanatra Felix - De szerintem menj el hozzá. Vagy tegyél érte valamit Chan. Ne értsd félre! - védekezett furcsa nézésem miatt - Úgy gondoltam hogy még többet. Mert már most is sokat tettél érte csak--

- Értem Felix nyugi - paskoltam meg vállát - Fejezzük be a munkát... És akkor vagy ma vagy holnap... De elmegyek hozzá és megpróbálok vele beszélni.

- EZ AZZ HYUNG!! - állt fel székéből Han - Én tudom hogy menni fog!!

- Köszönöm Han! Meg úgy mindenért hálás vagyok srácok! - eresztettem el egy halovány mosolyt - Most viszont álljunk neki a munkának. A végén még nem leszünk kész.

- Rendben! - egyeztek bele a srácok.

Próbáltam csak a fiúkra és a munkára koncentrálni és most több-kevesebb sikerrel, de ment is. Örülök hogy elmondtam nekik és igazán hálás voltam amiatt hogy segítettek. Ha mondjuk előbb megtettem volna...

Sziasztok!!

Már nincs sok hátra ebből a kis könyvecskéből.

Sajnálom a hatalmas kihagyást és ezt az eléggé laposra sikeredett részt.

A következőbe - terveim szerint - már azért lesznek események.

Pihenjetek sokat és vigyázzatok magatokra!!!

SungMi 🧡