Elizabeth Masen, a fiatalabbik Cullen /Befejezett/

Lopás

Hónapok teltek el azóta, hogy elhagytam Forksot, már 2006. március vége volt. Minden egyes nap rengeteg emberrel végeztem, jó volt látni a fájdalmukat, mert elvonták a figyelmemet a sajátomról. Ma éjszaka egy múzeumból tervezek ellopni egy személyes tárgyat, édesanyám egyik régi nyakláncát. Az ékszer az átváltozásunk után került a múzeumba, mivel mindenkit halottnak hittek a családunkból. Sajnos nem tudtuk visszaszerezni az eltulajdonított nyakéket, mivel Carlisle pár évig nem engedett minket emberek közé, nehogy végezzünk velük. Idővel feledésbe merült a nyaklánc, de az utazásom során megtaláltam egy plakáton, mint a "20. század egyik legszebb fennmaradt ékszere". Ahogy megláttam a szórólapon, elhatároztam, visszaszerzem és senki sem állhat az utamba.

A múzeum előtt ültem az egyik padon, vártam az éjszakát, hogy észrevétlenül be tudjak lopódzni. Nem szoktam kerülni a feltűnést, de arra jutottam, sokkal élvezetesebb lesz titokban elcsenni a nyakláncot, mint rengeteg emberrel végezni, mert megláttak. Mondjuk, így is végezni fogok az őrökkel, ha elkapnak, de az már más téma. Végre besötétedett, így szabadutat kaptam. Feltörtem a zárat, -ezt még évekkel ezelőtt tanultam egy vámpírtól, akit akkor ismertem meg, amikor a városban vadásztam- majd halkan elindultam megkeresni a nyakéket. Pár perc keresgélés után megtaláltam a tűzopálból készült hold alakú nyakéket, ami egy ezüst láncon függött. Egy üvegbúra és egy vasrács védte a családi ékszert, de ez nem állított meg. Átléptem a rácsot, amitől beindult a riasztó. Pár percem volt az őrök érkezéséig, de nem zavartattam magam. Leemeltem a búrát, amitől a riasztó hangosabban kezdett sipákolni. A búrát ledobtam magam mellé, ami a földre érve ripityára tört.

-Akár a szívem.-gondoltam, majd elemeltem édesanyám nyakláncát az állványról.-Végre az enyém vagy.-akasztottam a nyakamba az ékszert.

-Kezeket fel!-kiáltotta az egyik őr a hátam mögül.

-Mit akar?-fordultam meg felemelt kezekkel, hadd higgye, hogy van esélye.

-Ez egy gyerek! Miért akar lopni... Tegye vissza az ékszert!-utasított, miközben rám szegezte a fegyverét.

-Mi a baj, Paul?-kérdezte a másik őr az adóvevőn keresztül.

A név fájdalmas emlékeket idézett fel, elöntött a düh. A férfi előtt termettem, majd eltörtem a nyakát, így ernyedten esett össze.

-Paul! Válaszolj már!-hallatszott társa hangja a készülékből.

-Már nincs Paul.-mondtam az adóvevőbe ártatlanul.

Társa nem méltatott válaszra, hanem elkezdett közeledni felém, hallottam szapora lépéseit. Az őr, ahogy belépett a terembe, látta, ahogy barátja holtteste fölött állok ördögi vigyorral az arcomon. Gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt a férfi, csak arra nem számított, hogy meg sem fogom érezni a lövedéket.

-Erősítést, srácok!-szólt bele a ketyerébe.

-Köszönöm, de egyedül is megoldom.-termettem előtte.

-Hogy ért ide ilyen gyorsan?-kezdett hátrálni rettegve.

-Varázslat.-súgtam. amikor a háta mögé értem.

-Ez csak egy álom!-fordult meg, miközben a szíve hevesen vert.

-Nem, ez a valóság.-mondtam, majd átharaptam a nyakát.-Egész finom voltál.-mondtam a holttestnek, miután kiszívtam az összes vérét.

-Siessetek! Lehet, hogy veszélyben vannak!-hallottam meg egy másik férfi hangját és nyolc lábdobogást.

-Meghaltak...-mondta az első őr, aki belépett a helyiségbe.