You made me believe again - {SZÜNETEL}

01

San pov

Két évvel ezelőtt

Egy újabb rendelő. Újabb várakozással teli percek, akár órák. És persze egy újabb pszichológus. Szívből rühellem ezt az egészet. Mindig ugyanazt kell elmondanom csak más embereknek, akik aztán foglalkoznak velem egy ideig, majd közlik, hogy "Sajnos én nem tudok segíteni. A hatáskörömön / tudásomon kívül állsz.". Mindig ez történik, de én (most már nem nagyon) minden új pszichológusnál elhitettem magammal, hogy "Ő lesz az igazi! Ő majd segíteni fog nekem." persze utána mindig jön a pofára esés, hogy mégsem.
Hirtelen egy embert láttam közeledni. Az új "megmentőmet".
- Jó napot! Ön bizonyára Choi San ha nem tévedek.- köszöntött kedvesen miközben egy kézfogásra nyújtotta a kezét.
- Jó napot kívánok! Nem tévedett, valóban én vagyok. Ön pedig Kim Steven. - köszöntem én is, miközben megráztam a kezét. A fiú csak bólintott egyet.
- Jöjjön csak. - elvezetett az irodájához, ahol az elkövetkező egy órát fogom tölteni. - Helyezze kényelembe magát!
- Köszönöm szépen! - becsuktam az ajtót és elhelyezketdem az egyik fotelban, Stevennel szembe.
- Szóval. Miért is keresett fel pontosan?
- Alvászavarral küzdök, falcolok, öngyilkossági gondolataim vannak és egy kísérletem is volt,  eléggé instabil vagyok hangulat szempontjából és nagyon nehezen bízok meg emberekben. - csaptam egyből a közepébe, mint mindig.
- Értem köszönöm. - hümmögött párat, miközben szüntelenül írt. - Esetleg van még valami? - nézett fel az írásból.
- Nem, ez lenne minden. - válaszoltam egy mosollyal az arcomon.
- Esetleg ha szabad kérdeznem a szülei miért nem jöttek önnel? - nézett rám kerdőn. Megint ez a kérdés. Mindig ez az első kérdésük, miután végeztem.
- Nem tudtak eljönni, mivel mindketten elhunytak már. - válaszoltam még mindig mosolyogva.
- Ohh értem, elnézést. - látszott rajta, hogy egy kicsit tényleg sajnált. Ilyen reakciót még senki nem mutatott nekem, miután ezt mondtam. Az emberek általában csak kényelmetlenül érezték magukat a válasz után, de ez a pszichológus most más volt. Olyan, mintha megértene...
- Semmi gond. - mosolyodtam el újra.
.
.
.
- Akkor végeztünk is. Köszönöm szépen, hogy eljött és akkor jövő hét hétfőn újra találkozunk. - kinyitotta az ajtót és velem együtt lépett ki rajta.
- Köszönöm szépen, hogy fogadott. Viszont látásra! - meghajoltam és elmentem.

Mivel csak késő délutánra kaptam időpontot, ezért eléggé későn értem haza és mivel a suliban is hosszú napom volt, eléggé ki voltam fáradva. Mikor megérkeztem gyorsan letusoltam,  vacsoráztam, fogat mostam és mentem aludni.
- Ez a pszichológus most más volt. Talán végre ő lesz a "nagy ő"? - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal feküdtem le és merültem álomba

Ez lett volna az első rész. Remélem tetszett. Véleményeket bármikor elfogadok és nagyon megköszönök, ám ha nem tetszett, akkor azt kérlek kultúrált módon fejezd ki. Köszönöm szépen, hogy elolvastad, minél hamarabb próbálom hozni az új részeket, de nem tudok semmit se ígérni. Szép napot/délutánt/estét kívánok!