You made me believe again - {SZÜNETEL}

04

Wooyoung pov

Reggel nyűgösen, de izgatottan keltem fel. Kíváncsi voltam, hogy milyen lesz az új sulim. Szeretek új embereket megismerni, de valahogy úgy érzem, hogy egy jól összeszokott osztály nem feltétlen szeretne egy full új emberrel bajlódni, főleg ennyivel a tanév kezdete után. Na, de ennyit a nagy problémáimról. Ma reggel is a csodálatos seventeenre (a shadow az ébresztőm) keltem. Összelapátoltam az összes életkedvem, hogy ne tiltsanak ki instant a suliból, mert azt hiszik zombi vagyok. Vettem egy frissítő zuhanyt, felöltöztem és cuccaim felkapva futottam le a lépcsőn, mert éreztem, hogy anya az extra finom "ne halj meg ma" gofritját csinálta nekem.
- Jó reggelt cicukám! - köszönt anya a sohasem eltűnő mosolyával, ami mindenki más arcára is mosolyt csal. Hogy tud folyton mosolyogni? És miért ilyen szépen? Ezekkel a gondolatokkal intettem neki köszönés gyanánt és bámultam is (valószínűleg) csillogó szemekkel az ínycsiklandó reggelim.
- Istenem már a kaja is fontosabb, mint én. - anya csak viccelt, de láttam rajta, hogy ez rosszul esik neki egy kicsit.
- Dehogy anya! Na gyere ide. - azzal magamhoz vontam egy jó szoros ölelésre. - Jó reggelt! - suttogtam a fülébe és adtam egy gyors puszit az arcára mielőtt eltoltam magamtól. - Mondjuk tényleg csábítóak ezek a gofrik.
- Na jólvan,  csak vicceltem. Egyél csak. - tolta elém a tányért, mivel én közben már leültem.
- Köszönöm szépen!
Neki is álltam szépen komótosan megreggelizni, mivel jó korán keltem, hogy az első nap nehogy elkéssek. Miután megettem a (tényleg mennyei) gofrikat, gyorsan köszöntem huginak és meséltem neki egy kicsit. Elmondtam, hogy mennyire izgulok, de közben mennyire kíváncsi vagyok már. Amint végeztem elköszöntem anyutól és húgomtól, felkaptam a cipőm és elindultam új iskolám felé.
.
.
.
Amint a sulihoz értem, elkapott a gyomorgörcs. És nem csak az idegesség miatt. Vajon romlott volt valami a gofriban? Az nem lehet, anya sosem használna és nem is használ lejárt alapanyagokat. Mondjuk egy kicsit fura íze is volt. Olyan.... Mézes íze. De hisz én allergiás vagyok a mézre! Na akkor gyorsan tárcsázzuk anyát. (A félreértés elkerülése végett, a bejárattól félreálltam már, nem az út közepén kezdtem el filozófust játszani.)
*A telefonba*
- Anya...  van bármi esély arra, hogy méz volt a reggeli gofriban? Csak mert mindjárt köszönhetek neki, csak előtte kell találnom egy wc-t.
- Basszus kicsim, bocsánat! Összekeverem a juhar szirupot a mézzel. Csak izgultam, mert azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Nagyon sajnálom!
- Semmi gond, csak ennyit akartam. Legyen csodás napod! - mondtam mosolyogva.
- Köszönöm kincsem, neked is! - hallani lehetett a hangján, hogy mosolyog. Ezután le is tettük.
Bementem a suliba, de akárhogy kutattam sehol sem találtam a mosdót és olyan korán vagyok itt, hogy nagyon kevesen vannak még csak bent és a folyosók is kb full üresek. Szerencsére mire ezt végiggondoltam és panaszkodtam róla egy sort magamban pont velem szemben fordult be egy (nem mellesleg eléggé "szemrevaló") fiú. Gyorsabbra vettem a lépteim és odamentem hozzá.
- Szia! Bocsi a zavarásért, de meg tudnád mondani merre van a mosdó? - emeltem rá tekintettem. De azok a szemek. Hát istenem. Elolvadok. És neki is olyan szívmelengető mosolya van, mint anyának.
- Micsoda véletlen! Én is pont a mosdót kerestem és ha nem szólítasz meg akkor tuti, hogy én megyek oda hozzád. Új vagy? - áhh kinyír a gyerek.
- Igen. Te is?
- Yup. - ekkor találkozott a tekintetünk és nem bírtuk ki, elnevettük magunkat a helyzet abszurditásán.
- Hányadikos vagy? - kérdeztem tőle. Mondjuk kb velem egyidősnek néz ki.
- Tizenegyedikes. - válaszolta, még mindig mosolyogva.
- Ez lehetetlen. Én is! Lehet, hogy osztálytársak leszünk?
- Ki tudja, bármi megtörténhet. Amúgy a nevem Park Hunter. - nyújtotta a kezét egy kézfogásra.
- Jung Wooyoung. - kezetráztunk. - Ha már ugyanaz a célunk nem akarsz csatlakozni hozzám? Két szem többet lát.
- Dehogynem szívesen!
El is indultunk wc után kutatni, amit nemsokára szerencsére még is találtunk. Épp időben, mert amint bementem egy fülkébe távozott is a reggelim (kihánytam).
- Jól vagy? - jött oda aggódva Hunter.
- Nem annyira, de jól leszek. Véletlen mézet ettem reggelire és allergiás vagyok rá.
- Jajj szegény. Átérzem, ilyen velem is volt. Mihamarabbi jobbulást. Viszont nekem most mennem kell. Remélem még találkozunk Wooyoung! - azzal intett egyet azzal az imádnivaló mosolyával és otthagyott. Ideje volt nekem is megkeresni az osztályom. Eléggé elbeszélgettem az időt Hunterrel, de mellette fel se tűnt az idő múlása, olyan jól éreztem magam vele. Kellemes a társasága.

Na hát ez lett volna az újabb rész. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar kész lett, de most (KatinkaKapitany-nak köszönhetően, aki mindig meghallgatja az elborultabbnál-elborultabb ötleteim, amit ezúton is nagyon köszönök) megszállt az ihlet. Köszönöm ha elolvastad, remélem tetszett. Szép napot/estét kívánok!