You made me believe again - {SZÜNETEL}

07

Steven pov.

Még csak 7:42 volt, amikor megérkeztem az egyetem elé. Mivel csak 8:40-kor kezdődik az első előadásom, ezért az egyetem előtti kávézóban ültem. Épp írni akartam Youngbinnak, hogy elindult-e már, amikor láttam, hogy Yunho küldött valamit. Mit sem sejtve, a teámat kortyolgatva nyitottam meg üzenetét. Néha hajlamos vagyok elfelejteni, hogy mekkora majmok tudnak lenni. Ugyanis amint megláttam a képet, amit küldött az épp nemrég lenyelt teámon kezdtem el fulladozni.
- Nocsak, nocsak. Ilyeneket otthon kéne nézegetni, szivi. Nem gondolod? - szólalt meg hirtelen a vállam fölött áthajolva, ezzel a telefonomra tökéletesen rálátva, legjobb barátom.
- Jajj, ne kezd már te is. Igaz, hogy nagyon közel állunk, de San és én csak barátok vagyunk. - mondtam a köhögésemnek köszönhetően egy kicsit akadozva.
- Na! Meg ne fulladj! - veregetett hátba Youngbin.
- Dehogy fogok. Ha én meghalok ki védi majd be a segged, ha bajba kerülsz? - néztem rá, a tipikus anyáskodó tekintetemmel. - Bár ha leállnátok, az jelentősen megkönnyítené a helyzetet. Például te, nem tudom miért csesztetsz folyton. Nagyon jól tudod, hogy én már nagyon is beleestem valakibe. - mondtam sóhajtva. - Aki bárcsak San lenne. - tettem hozzá halkan.
- Na, jólvan Romeo. Elég volt a sírásból. Itt az ideje reggelizni.
- Nincs kedveeem. - "sírtam".
- Akkor se ha én fizetek? - kérdezte, gyanúsan méregetve engem Bin.
- Hmmm... Tudod néha megbánom, hogy tudod a gyenge pontjaim. - mosolyogtam rá.
- Úgy érzem, ez egy igen. Na, gyere te nagyra nőtt gyerek. - fogta meg a kezem és kezdett el vezetni a választott reggeliző felé.
- Mintha te olyan érett lennél. - fújtam fel az arcom durcisan.
- Jólvan, elnézést uram, hogy ilyet mertem mondani. Többen nem fordul elő. - ölelt meg hirtelen.
- El van felejtve. - öleltem vissza mosolyogva.
Bár amint ez megtörtént hallottam, hogy néhány, a közelünkben lévő lány, elkezd sikongatni, és néhány fotó elkészuléséről tanúskodó kattanást is hallottam. Erre egyből elengedtük egymást, bár a kezeink még mindig össze voltak kulcsolva.
- Azt hiszem nemsokára tele lesz a közösségi a #Youven shipes posztokkal.
- Mintha eddig ne lett volna. - forgatta meg a szemeit. - Mehetünk enni végre? Éhen halok. - nézett rám csillogó kiskutya szemekkel.
- Na gyere, te kis cukiság. - adtam egy gyors puszit az arcára aztán mentünk is.
Igazából a mi barátságunk mindig is ilyen volt. Mindketten nagyon szeretjük, ha szeretgetnek, és szeretünk szeretgetni másokat, ezért nekünk a barátságunkban mindig is ilyen alap dolgok voltak pl az ölelés, kézfogás és még a puszik is teljesen beleférnek. Emiatt több ember is félreértette már a kapcsolatunk, és nagyon sokan shippelnek is, de minket ez sosem zavart különösebben. Most is tökéletesen elsiklottunk  a történtek felett, és mentünk reggelizni. Egy nagyon kis csinos és otthonos helyre vitt, ahol alig volt csak pár ember. Kerestünk is egy szimpatikus helyet, aztán rendeltünk. Én egy uborkás, sonkás szendvics mellett döntöttem, míg ő egy nutellás, málna lekváros palacsintát kért. Amikor befejeztük már 8:27 volt, ezért indulnunk kellett az előadásainkra. Egy utolsó búcsú ölelés, és a részéről egy búcsú puszi után mindketten elindultunk az ellenkező irányba, hogy belevessük magunk, az aznapi teendőkbe.

Na itt is az újabb igencsak csóringer rész, ami nem egy kivetnivalót hagy maga után, de most erre futotta. Hogy mikor lesz következő rész, arról nem ígérek semmit, de nem is csodálom ha nem olvassa senki, mert megunta, hogy folyamatosan eltűnök. Na, de mindegy is. Pusziiii!