Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

3. - Kék csillag, vörös csillag

Averkij

Lassan nyitotta ki szemét, pislogott párat, majd ásítva az oldalára fordult. Alekszandr a hátán feküdt mellette, egyik kezét tarkója alatt nyugtatta, békésen szuszogott. Averkij egy darabig nézte őt, aztán közelebb húzódott, a mellkasára hajtotta fejét. Kettejük közül Alekszandr volt a nyugodt alvó, általában úgy ébredt, ahogy elaludt, és az sem zavarta, hogy Averkij hol erre fordult, hol arra, hol átölelte, hol eltolta magát tőle.

Pár percig pihent Alekszandr mellkasán, majd felkönyökölt, csókot nyomott az alhadnagy arcára. Borostája bőrét karcolta. Alekszandr szusszantott egyet álmában, nem kelt fel.

– Még ezt is szeretem benned – suttogta Averkij, és kimászott az ágyból.

Tiszta alsóneműt keresett, magára vette Alekszandr egyik ingét, és a fürdőbe ment. Megmosakodott, aztán szemügyre vette magát a tükörben: nyakán vöröseslila foltok maradtak Alekszandr csókjai után, néhány a kulcscsontján és a mellkasán sötétlett a gyűrött ing alól. Megérintette a nyomokat. Hiányzott neki az elmúlt hónapokban ez a kellemesen sajgó érzés, hogy Alekszandr szerelmét viselje magán.

Sosztakovics Leningrád szimfóniáját dúdolgatva ment a konyhába, lekapta a polcról a kávéfőzőt. Előző este a konyhaszekrényen hagyták a hozzávalókat az ebédhez, amit együtt terveztek készíteni Averkij édesanyjának.

Amíg a várta, hogy lefőjön a kávé, az ablaknál ácsorgott, figyelte a városra telepedő ködöt. Egy kicsit izgult a találkozás miatt, de bízott benne, hogy jól fog sikerülni, hiszen az édesanyja látatlanban is kedvelte Alekszandrot. Nem is igazán az édesanyja miatt aggódott, hanem az apja miatt. Tartott tőle, milyen lenne, ha eljönne, viszont a gondolatra, hogy nem jön el megismerni Alekszját, szintén elszorult a torka. Lehet, hogy kapcsolatuk nem volt felhőtlen, ennek ellenére szerette a szüleit, szeretett volna velük és Alekszandrral egy családként asztalhoz ülni egy ebédre.

Már lefőtt a kávé, amikor Alekszandr a konyhába lépett. Nyújtózkodott és ásított egyet, a reggelit készítő Averkij mögé lépett, átkarolta hátulról a derekát.

– Jó reggelt, Kapitányka – csókolt a nyakába.

Averkij csupán hümmögött, a kenyeret szeletelte.

– No, mi az? – Alekszandr csókot nyomott Averkij füle mögé. – Csináltam valamit álmodban, amiért haragszol rám?

– Nem.

Alekszandr szusszantott egyet. Az alhadnagy finoman érintette meg Averkij kézfejét, ujjait a tenyerébe csúsztatta, elvette tőle, és félretette a kést. A csípőjénél fogva fordította meg Averkijt.

– Nem ittad meg a kávédat? – csipkelődött Alekszandr.

Hangja még karcos volt az álomtól, Averkij gerincén borzongás futott végig tőle. Átkarolta Alekszandr nyakát, közelebb simult hozzá, az ing szétnyílt mellkasán, egymáshoz ért meztelen bőrük. Az alhadnagy keze Averkij csípőjéről a fenekére csúszott, Alekszandr Averkij ajkaira hajolt. Lassú, érzéki csókot váltottak, Averkij minden porcikája beleremegett, forrni kezdett tőle a vére. Megfeledkezett a kétségeiről, ahogy ujjai Alekszandr haját szántották, másra sem tudott gondolni, csak arra, mennyire vágyik rá, hogy átadhassa magát neki.

Alekszandr azonban megszakította a csókot.

– Máskor szívesen vonszolnálak az ágyba – dörmögte –, ma viszont időben hozzá kell látnunk a főzéshez, nehogy üres kézzel várjuk édesanyádat.

Averkij lebiggyesztette ajkait, kibontakozott az ölelésből. Felkapta a kést, folytatta a kenyér szeletelést.

– Az ebéd miatt vagy feszült? – puhatolózott Alekszandr.