Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

11. - Bregaszov

tw: drog használat

Averkij

Másfél héttel később megint elment Angyalhoz. A tabletták ijesztően gyorsan fogytak, nem volt senki Averkij mellett, aki megállíthatta volna, mert senki sem tudott róla, mit művelt. Angyalnál is bevett egy fél pirulát, az egyik kanapén ücsörögve, cigarettázva várta, hogy hasson a szer. Fejét nem húzta le többé semmilyen titok vagy kétség, a cigaretta körül bizseregtek ujjbegyei, szempillái elnehezültek. Tompán hallotta a körülötte zajló társalgást, a nevetést, a kártyázók vidám vagy éppen dühös rikkantásait, a biliárdgolyók csattogását.

Nem szabadna élvezned, nem szabadna itt lenned – hallotta a kábulaton át a józan esze hangját, ami Vaszilijra emlékeztette.

De olyan könnyű így, csak egy kicsit még, nem lesz semmi bajom – vitatkozott saját magával. Angyal figyelmeztette, a túl sok megfojthatja. Averkij tartotta elég okosnak magát ahhoz, hogy ne hagyja ezt megtörténni.

Különben is, szolgálatba is visszament, és senkinek sem tűnt fel, hogy nem egészen józanul teljesíti a kötelességét. Vaszilij gyanakodott; azokon a napokon, amikor Averkij kicsit kába volt, barátja sokszor és elmélyülten kémlelte a kapitányt. Averkij értette, miért: ha nem tisztult még ki a feje, teljesen elcsendesedett, megszelídült, akár a kezesbárány.

– A hangulatjavító jó hatással van – legyintette el Vaszilij aggódását Averkij.

Hogy még kevésbé legyen gyanús, nem az orvos által felírt gyógyszert szedi valójában, a kidobott hangulatjavítók üvegcséjébe rejtette az Angyaltól kapott tablettákat.

Ahhoz viszont semmi sem nyugtatta le eléggé, hogy apjával beszéljen. Szergej felkereste őt többször is munka közben, Averkij ilyenkor nemes egyszerűséggel levegőnek nézte. Egy alkalommal Szergej visszatartotta volna, mire Averkij higgadtan megfenyegette:

– Ha nem engedsz, mindenki előtt jelenetet rendezek.

Szergejt érdekelte annyira Krakovszkijék hírneve, hogy ne várja meg, míg Averkij beváltja a fenyegetést.

Ivannak hírét sem hallotta azóta a nap óta. Averkij sokat gondolkodott rajta, hogyan vonja kérdőre a tábornokot. Hívja fel? Írjon neki? Többször nekifutott mindkettőnek, aztán meggondolta magát. Annyiszor elképzelte, mit fog mondani Ivannak, újra meg újra lejátszotta maga előtt a képzelt vitát, Ivan fejéhez vágta minden sérelmét. A képzeletbeli tábornok hagyta magát, elmesélte neki Szolidniszkij rejtélyét, Averkij ennek a másik Ivannak a szájába adta a teóriáját. Hogy Szolidniszkijt és Ivant nem csupán barátság fűzte egymáshoz, és Szolidniszkij nem betegségben hunyt el, köze volt a halálának ahhoz, kit szeretett. Néha elővette a térképet, amit nemrég vásárolt egy könyvesboltban, Harkov város pöttyére meredt. Fontolgatta az utazást Szolidniszkij hazájába.

Máskor Tádzsikisztán határait rajzolta körbe ujjaival. Azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak inkább ott lenne, ha ez azt jelentené, hogy Alekszandrral lehetne. Mit ért Leningrád Alekszja nélkül? Alekszandrral az oldalán Tádzsikisztán sem lett volna messze semmitől...

– Leülhetek? – zökkentette ki egy ismeretlen hang a bóbiskolásból.

Lassan nyitotta ki szemét, a felé tornyosuló, fekete hajú férfira nézett. Az barna, kockás inget viselt, mindkét ujját könyékig feltűrte. Az ismeretlennek mindkét karját tetoválás borította, sűrű, kékes-szürkés minta, amiből Averkij semmit sem tudott kivenni.

A kapitány válaszul mindössze vállat vont. A férfi helyet foglalt mellette, derűs-mosolygó tekintettel kémlelte Averkij arcát.

– Reméltem, hogy újra eljössz – mondta.