Averkij
A béke titka az volt, hogy mind elkerülték a fontos témákat, eljátszották, hogy ők négyen egy boldog család. Averkij elhozta otthonról a hegedűjét, gyakran játszott nemcsak a nagyapjának, hanem a szüleinek is. Minden este együtt vacsoráztak, csevegtek, nevettek, és talán ők maguk is elhitték egy időre, hogy minden tökéletes.
Szergej valahogy elintézte, hogy Averkijnek ne kelljen szolgálatba állnia a héten, úgyhogy a kapitány nyugodtan lógathatta a lábát odahaza. Csak arra volt gondja, hogy sakkozzon a nagyapjával, és a kedvenc darabjait gyakorolja a hegedűn. Na, meg arra, hogy a családja ne vegye észre, mit szed titokban, ezért csak este vett be egy fél pirulát, hogy az alvással ne legyen gondja.
Nagyapja értetlenkedett, miért játszotta el Averkij újra meg újra Vivalditól a Telet. Honnan tudhatta volna, hogy Averkijnek minden alkalommal Alekszandr járt az eszében, a szerelmesen csillogó tekintete, amivel őt figyelte játék közben? Azért sem tért vissza sokáig Leningrádba, mert tudta, ha megteszi, szembe kell néznie Alekszandrral. A születésnapi köszöntésnek vagy újrakezdéssel, vagy teljes szakítással kellett végződnie, és ő maga sem tudta, melyik ijeszti meg a legjobban.
Ha örökre elveszíti vagy ha meg kell bírkóznia a kellemetlen vallomásokkal?
Az indulás előtti éjjel felébredt. Miután elbotorkált a mosdóba, a szobája felé vette az irányt, ekkor vette észre, hogy a földszinten a konyhában égett a lámpa. Megtorpant, hezitált. Gyerek- és kamasz korában is sokszor játszották el édesapjával ugyanezt: ha Averkij a konyhában találta a háborús rémálmokból felrázott édesapját, teát készített maguknak, és elücsörögtek kettecskén egy darabig. Az apját megnyugtatta Averkij jelenléte. A kibékülés óta azonban nem maradt kettesben apjával, és nem az éjszaka közepén akart összekapni vele.
Mégis benyitott a konyhába. Édesapja az asztalfőn ült, egyik kezét a hamus felett tartotta, ujjai között elégő csikk, másik kezével a homlokát támasztotta, maga elé meredt.
– Papa? – szólította meg Averkij.
Szergej összerezzent, felkapta fejét.
– Averjusa? – Összevonta szemöldökét. – Miért nem alszol?
– Felkeltem. Te miért nem alszol? – lépett beljebb Averkij.
Szergej legyintett, majd a hamusba nyomta a cigarettát.
– Rémálmok? – kérdezett rá a kapitány, amire édesapja csak fintorgott. – Csinálok teát – vetette fel Averkij.
– Az jólesne, köszönöm – eresztett meg felé egy halvány-hálás mosolyt Szergej.
Miközben Averkij teát készített, mindketten hallgattak. A kapitány aztán letette a csészét apja elé, és a saját kedvenc bögréjével a kezében helyet foglalt Szergej mellett.
– Köszönöm, Averjusa – biccentett ő.
A kapitány válaszul csak megrántotta a vállát. A ház csendes volt körülöttük, még kanál csörömpölése sem hallatszott, mert egyikük sem merte keverni a teát, nehogy felverjék vele Tatyjanát vagy Fjodor Ardalionovicsot.
– Örülök, hogy itthon vagy velünk – szólalt meg Szergej.
– Holnap visszamegyek Leningrádba – jelentette ki Averkij.
– Ha vissza is mész, gyakrabban kijöhetnél – nógatta az apja. – Nagyon hiányoztál nekünk.
– Nem az én hibám, hogy elűztetek itthonról – emlékeztette Averkij.
– Senki sem űzött.
Averkij az asztalra fektette két tenyerét, sértődötten csücsörítve fújt egyet.
ESTÁS LEYENDO
Az örök határsértő: Demarkációs vonalon
RomanceA külföldi szolgálatból hazatérve Alekszandr Zajcev bármit megtenne, hogy Leningrádba költözhessen a családjával. Averkij Krakovszkij pedig bármit megtenne, hogy segítsen Alekszandrnak. Amíg Alekszandr igyekszik a lehető legjobb döntést meghozni a c...