Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

14. - Látogatók

Alekszandr

A józan esze azt sugallta, nem szabad odamennie, csak fájdalmat okoz saját magának és Averkijnek, ha mégis megteszi. Okosabb lett volna távol tartani magát a kapitánytól, ahogy azt már a magyarországi laktanyán is tennie kellett volna.

Ahogyan akkor sem, ezúttal sem hallgatott a józan eszére, hanem hétfő este elment Averkijhez. Vaszilijtól tudta, hogy előző nap megérkezett, és másnap Moszkvába készült. Bekopogtatott, és várt. Léptek közeledtek, majd elhaltak, néhány másodperc múlva meghallotta Averkij hangját:

– Ki az?

Alekszandr szíve hevesebben vert még ettől is, nem állta meg, hogy ne a becenevével válaszoljon:

– Alekszja.

Újabb szünet.

A feszültség az ajtó mindkét oldalán érezhető volt. Alekszandr szinte látta maga előtt Averkijt, ahogy a falhoz lapulva latolgatja, beengedje egyáltalán. Maga sem volt benne biztos, melyik lenne a jobb: ha beereszti vagy ha elküldi?

Aztán kattant a zár, kitárult a bejárat, hetek óta először ismét szemtől szemben álltak. Averkij csillogó tekintettel nézett Alekszandrra, ő kíváncsian fürkészte a kapitány vonásait. Észrevette, hogy sápadtabb, mint általában, és mintha fogyott volna. A heg a bal orcáján ellenben nem változott, Alekszandr nehezen állt ellen a kísértésnek, hogy végigsimítson rajta hüvelykujjával.

– Szia – köszönt csendesen.

– Szia. – Averkij az ajtót markolta, ujjai elfehéredtek benne. – Hogyhogy... – Nyelt egyet. – Miért jöttél?

– Bemehetek? – kérdezte Alekszandr.

A kapitány bólintott, félreállt az útból, Alekszandr belépett az előtérbe. Averkij becsukta az ajtót, összefonta karját a mellkasán, megtorpant a férfi előtt.

– Hogy vagy? – érdeklődött Alekszandr.

– Képzelheted – vont vállat Averkij. – Te hogy vagy?

– Vacakul.

Összevillant a pillantásuk, ennyi kellett hozzá – Alekszandr Averkij derekáért nyúlt, a kapitány átkarolta a férfi nyakát, egyikük sem harcolt a különös erő ellen, ami vonzotta őket egymáshoz. Alekszandr éppen ettől tartott, ismerte magát, hogy túl gyenge ellenállni.

Mintha hetek óta először kapna levegőt, mohón csókolta Averkijt. Egyik kezével megmarkolta Averkij ingét a derekán, kihúzta a nadrágjából, a másikkal a szövet alá nyúlt, a kapitány meztelen hátára simította tenyerét. Averkij beleremegett az érintésbe, egy elhaló nyögés erejéig elvált Alekszandr ajkaitól, majd még éhesebben kapott értük. Alekszandr elvesztette a fejét, Averkij közelsége, csókjának íze megrészegítette. A falnak nyomta a kapitány remegő testét, a combjába markolva rántotta feljebb, Averkij fenekéhez dörgölte kemény ölét.

Elvált a kapitány szájától, megcsókolta a heget bal orcáján, aztán nyakára hajolt, azt szabadon hagyta az ing kigombolt gallérja. Finomkodás nélkül kóstolt bele, harapta Averkij bőrét, meglepett-jóleső kiáltást csalva ki a kapitányból. Az hátravetette fejét, a nyakát kínálta, Alekszandr értett a néma kérésből, készséggel teljesítette is. Akár a kedvenc dalának szövegét, ismerte Averkij testének minden rezzenését.

Averkij a vállába kapaszkodott, míg átvitte a nappaliba, ott leeresztette. Egy másodpercre kitisztult a feje, ráébredt, hogy ennek nem lenne szabad megtörténni. Csupán eddig tartotta a józanság, egy másodpercig. A következőben ugyanis Averkij letérdelt elé, lerántotta róla a nadrágját, és minden előzetes nélkül a szájába vette Alekszandr férfiasságát, mélyre engedte. Alekszandr térdei megremegtek, bent tartotta a levegőt. A kapitány gyorsan és mohón kezdett dolgozni rajta, közel sodorva őt a beteljesüléshez.