Az örök határsértő: Demarkációs vonalon

2. - Vidám mosolyok és fehér köpenyek

Alekszandr

Csikorgott a hó a csizmája alatt, ahogy lelépett a tóra, a jeget próbálgatta, elég stabil-e. Visszalépett a partra, kivette az elégő csikket a szájából, és kifújta a füstöt. A közelben észrevett egy széket, komótosan sétált oda, leseperte róla a havat, leült. Maga sem értette, miért fogta el a bűntudat, miért fogta el olyan érzés, mintha valami magas rangú tiszt kitartott szeretője lenne a dácsa hátsó kertjében ücsörögve. Eszébe jutott az édesanyja, a húgai, és azt kívánta, bárcsak megoszthatná velük az élményt, sokkal jobban megérdemelnék ezt a kényelmet, mint ő.

Elmerengve szívott egyet a dohányból, lassan engedte ki ajkai közül a füstöt, a távolba révedt. A ködben végtelennek tűnt a horizont. Próbálta elfojtani kellemetlen érzéseit, hiszen Kapitányka olyan lelkes volt, ragyogott a boldogságtól minden együtt eltöltött percben. Alekszandr semmivel sem akarta elrontani az örömét, azt sem osztotta meg vele, mennyire tartott a találkozástól az édesanyjával. Mit mondhatna Averkij édesanyjának, ki ő, mi ő, honnan jött és merre tart? Az ilyesmit az embernek illene már tudni ennyi idősen, Alekszandr mégsem tudott semmit, csupán azt, hogy mióta betoppant az életébe, Averkij volt az ő napsugara.

Gondolt rá néha, hogy jobb lenne szakítaniuk. Megírná neki, felejtse el, hogy létezett, élje az életét vígan, nősüljenek meg mindketten, éljenek olyan életet, mint azt elvárják tőlük. Mennyi éjszakán át feküdt ébren az ágyában ezen töprengve! Melyik a könnyű megoldás? – tette fel a kérdést magának. Könnyebb meghunyászkodni, eldobni magától Averkij szerelmét, megállapodni egy nő mellett otthon? Vagy könnyebb ebben a kapcsolatban maradni, úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne? Ilyenkor kivette Averkij ingét a párnája alól, a szöveten keresztül lélegzett, szíve hevesen dobbant, akárhányszor felidézte az Averkijjel töltött órákat.

Hogyan fordíthatnék neki hátat? – szörnyülködött el saját gondolatain. – Hogyan szakíthatnék vele, amikor ennyire szeretem? Talán bele is halnék...

A hóba dobta a csikket, nem állt fel a székről, a térdén könyökölve támasztotta állát. Hallotta Averkij lépteit közeledni, megfordult ültében, minden kétségéről megfeledkezett, amikor megpillantotta a kapitányt. Averkij, arcán azzal a boldog mosollyal, amit Alekszandr úgy imádott, két pár korcsolyával a kezében sétált felé.

– Szerintem jó lesz rád a nagyobb! – szólt oda már messziről.

– Nem tudok korcsolyázni, mondtam neked.

– Hát hogy verekedtél a Volgán fiatalkorodban? – cukkolta Averkij.

– Csizmában – felelt Alekszandr.

Averkij letette elé a korcsolyákat.

– Ez sem sokkal másabb. Na, gyerünk, húzd fel.

Alekszandr bizalmatlanul méregette a lábbeliket.

– Ha kitöröm a nyakam, hogy fogsz összeszedni a jégről?

– Ugyan már miért törnéd ki a nyakad?

– Nagyobb vagyok, nagyobbat esek.

– Jaj, ne kéresd már magad.

– Mindig ráveszel valami őrültségre, Kapitányka – dünnyögte Alekszandr, és kioldotta bakancsát.

Averkij úgy suhant a jégen, mintha nem is korcsolyázna, hanem a téli széllel sodródna. Arcára ugyanaz az átszellemült öröm ült ki, mint zenéléskor. Leírt egy széles kört, majd lefékezett Alekszandr előtt, aki felhúzta ugyan a korcsolyát, de nem állt fel a székről.

– Gyere – nyújtotta kezét Averkij. – Egyszerű, meglátod.

– No, ha rád esek, és összenyomlak, ne sipákolj nekem. – Alekszandr a kapitány kezébe kapaszkodva feltápászkodott.